Kassai-Farkas Ákos dr.

“Megtanulja az ember, hogy a tudás nem az, hogy minden szellemit birtokol és mindent elmond, hanem az, hogy többet tudunk, de kevesebbet mondunk a béke kedvéért.” (Várszegi Asztrik) /cit: A Megajándékozott. 75.old/

"Minden jó ember szívében megleled az Istent" (Seneca)

"Minden emberi lélek halhatatlan, ám az igazak lelke nem csak halhatatlan hanem isteni is egyben"
(Szokrátésznek tulajdonított mondás)

Telefon: +36-20-281-8464
E-mail: kassai.farkas.akos@gmail.com

Politika és pszichiátria

Hercsel Adél: Lelke van. Alkalmatlan

A hét közepén az egyik ellenzéki párt elnökségi tagja, egykori tévés személyiség azzal igyekezett kedvezőtlen színben föltüntetni egy rivális főpolgármester-jelöltet, hogy fölelevenítette annak korábbi pszichoterápiáját. A tévésből lett politikus követői ezután egymást túllicitálva vontak le messzemenő következtetéseket a jelölt szakmai-közéleti alkalmatlanságára vonatkozóan.

Nagyjából két évvel ezelőtt fordultam pszichológushoz, amikor rám zúdult egy közéleti támadássorozat. Még nem tudtam, hogy ez önállóan létező műfaj, a bullying, amit magyarra legtöbbször fenyegető zaklatásként fordítanak. Akkor csak annyit láttam, hogy egy bizonyos körben jó nagy botrányt kavart interjú után ugyanabból a fészekből csak ömlenek és ömlenek az agresszív, mocskolódó, többnyire személyeskedő kommentek. Persze kicsi ország, mindenütt sok az ismerős, mindenki főleg a Facebookon barátmilliomos, így arról is értesülsz, amiről nem akarsz, amit a hátad mögött, privát üzenőfalakon, zárt csoportokban és kocsmaasztaloknál, kontroll nélkül mondanak rólad.

Az egészet mélyen igazságtalannak és indokolatlannak éreztem. Valahol ugyan értettem az indulatot is, ám mégsem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a semmiből hirtelen közgyűlölet tárgya lettem. Valami elszabadult, túlnőtt rajtam, én pedig ott álltam teljesen tehetetlenül, kontrollvesztetten, kétségbeesetten. Ráadásul az ilyen krízistapasztalatok sajátja, hogy nem csak aktuálisan nyomorítják meg a lelket, hanem felhozzák, egy pontba sűrítik az összes eddigi traumát, félelmet és sérelmet. Az eset szakmailag és emberileg is megviselt.

Aztán leküzdve minden fenntartásomat, némi keresgélés után bejelentkeztem egy szimpatikus szakemberhez. Most mondjam azt, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg? Hamar elfogadtam, hogy a pályámmal együtt jár, hogy sokan és sokat bántanak, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy ez pszichésen megterhel. Az ilyen alkalmak azonban nem csupán szakmailag segítenek, már önmagában zseniális az az őszinte, értő, ítéletmentes figyelem, amit az ember hetente a pszichológus kanapéján kaphat. Egy nyugodt óra, amikor végre hallod a saját gondolataidat. Majd a végére megérkeztek azok a bizonyos útravalónak való varázsmondatok. Az enyém így hangzott, és jön velem, segít azóta is: „ne aggódj, jól látod a dolgaid. Egyedül is meg tudod oldani a problémáid.”

Ezt a történetet csak a tanulság kedvéért meséltem el, nekem a terápia nem csak a bullying feldolgozásában segített rengeteget, nagyot emelt a teljes életminőségemen. Megtanított igazán kíméletlenül magamba nézni, fejlődni, lelkiekben gazdagodni. Reflektáltabbá, magabiztosabbá és higgadtabbá váltam. Jöhet szorongás, bármilyen para, vagy a trollhadsereg is. Már nem tud kibillenteni. Nem akarok hosszan lelkizni, a lényeg, hogy hiszem, akik pozíciójukból, tevékenységükből vagy személyes ambíciójukból fakadóan bármekkora ráhatással bírnak a közvéleményre, azoknak komoly felelősségük van.

Leginkább abban, hogy mi lesz az emberi mérce, milyen normáknak akarunk megfelelni. Mely tabukkal és hazugságokkal élünk együtt. Egyáltalán nem tét nélküli, hogy mit mutat föl magából egy nyilvános térben mozgó szereplő.  A plasztikmiliőben parádézó, idülten vigyorgó, sohasem hibázó sikerdroidot, vagy a gyarló, hibákkal teli, hétköznapi gondokkal rendelkező parányi lényt. Az embert, aki időről-időre megküzd bizonyos nehézségekkel? Akinek vannak random rosszabb napjai? Ne adj isten, hosszabb mélyrepülései és gyásza, mert elveszítette a reményt, a szüleit, a gyerekét, a testvérét, a barátját, a szerelmét, a kutyáját, a munkáját? És mi van akkor, ha még mentális betegség(ek)ről szóló papírja is van?

Magyarországon is ezerrel ácsoljuk a hamis illúziókkal és a cinikus hazugságokkal kitömött influencer-álvalóságot, sokáig én is azt gondoltam, hogy folyton tökéletesnek kell lenni, a magyarok ezt szeretik. Lehet, hogy tényleg ez kell nekik, különben nem követnék, szeretgetnék a politikusokat és a celebeket? Odadörgölőzünk az addig rommá sminkelt és filterezett masszív kisebbségi komplexusokhoz, öngyűlölethez és bizonytalansághoz, míg az dominanciának és erőnek nem látszik? Mindennapi választott, kényelmes, alternatív valóságunkat add meg nekünk ma?

Úgy tűnik, valóban masszív és valid hazai gondolkodás, hogy hibás, gyenge, értsd, a.l.k.a.l.m.a.t.l.a.n bármire, de leginkább közéleti szerepvállalásra, akiben van még bármi, ami sérülékeny. Még mozdul benne a lélek, ráadásul ezt nem fél megmutatni. Ép ésszel fel nem foghatom, hogy micsoda arrogancia és sötét butaság kell ahhoz, hogy jó ötletnek tűnjön még egyet rúgni abba, akit amúgy is maga alá gyűrt az élet. Elárulom a megváltó választ a 40 milliós kérdésre, a közönség segítségét vettem hozzá igénybe. Embertársaink lelki nehézségeivel és mentális betegségeivel szembesülve egyetlen helyes hozzáállás létezik: a segítségnyújtás, az elfogadás és az empátia. Különben végleg felzabál bennünket az érzelmek nélküli poszthumán világ, ahol kizárólag elszabadult egók és nárcizmusok feszülnek egymásnak.

Persze, minősítsük le azokat, akik naponta heroikus küzdelmet folytatnak a maguk belső démonaival, a reggelente mellkasukra ülő fekete emberrel, az árnyékos oldallal. Támogatás és megerősítés helyett pont erre van szükségük! Sőt, elképesztő, de az önkényes feltűnősködőket és gyászbizniszelőket leszámítva azok a közszereplők, akik a személyes problémáikat is kiteszik a kirakatba, ezt nagyrészt azzal a szándékkal teszik, hogy segítsenek a közönségüknek, a sorstársaknak. Hogy megteremtsék a nem létező hazai mentális egészség kultúrát, amikor krízis esetén nem automatikusan a pohár vagy az ásó után nyúlunk. Mert belátták, leginkább szégyellt dolgaink mind közösek. Küzdünk a szexualitásunkkal, a szüleinktől kapott, akár sokgenerációs traumákkal, az elkövetett nevelési hibákkal. Félünk a másiktól, miközben szeretni akarunk és néha bennünket is tudnak szeretni.

Ha már sötét, törzsi indulatokkal átitatott retrográd gondolkodással megbélyegezzük ezeket a bátor, „sérült” embereket, akkor viszont legyünk következetesek! Például a képviselői vagyonnyilatkozat mintájára várjuk el mindenkitől, a köztársasági elnöktől a pattanásos, sportcipőkről vlogoló gimnazista srácig, hogy terítse a nyilvánosságnak az összes lelki problémáját, beleértve a felmenők neurózisait. Vagy tüntessük fel a Facebookon és az összes publikációs felület GDPR-szabályzatában: „Vigyázat, a szerző borderline-szindrómás! Vagy: „Kérjük, ezt a szöveget most úgy olvassa, hogy az író az állandó gyerekkori szülői abúzus, majd több fiatal felnőttkori nemi erőszak hatására időként lelkileg labilis, tavaly párszor még össze is vagdosta magát.” Stb.

Magyarországgal ellentétben valóban léteznek országok, ahol a mentális betegség egyáltalán nem magánügy, feltétele mondjuk közhivatal vállalásának. Természetesen itthon is lelki-fizikai egészség függvénye számtalan munkaterület. A legnagyobb jóindulattal gondoljuk azt, hogy megbízható szakmai grémiumok és felkészült üzemorvosok döntenek arról, hogy valaki sofőr, pedagógus vagy szalag melletti munkás lehet-e, és társai. Az egyéni boldoguláson és egészség fontosságán túllépve, abszolút közérdek, hogy ne történjenek üzemi és más nagy horderejű balesetek.

Ahogy az is a közérdek kategóriába tartozik, hogy a nyilvános térben igenis beszélünk-e a nehézségeinkről, az össztársadalmi lelki nyomorról. Ehhez képest valljuk be, mindig is kiválóan elnevetgéltünk azon, valahol még virtusnak is tartottuk, hogy volt egy feltűnően alkoholista miniszterelnökünk. Bezzeg, ha a kolléga bevallja, szenved attól, hogy nem tudja letenni a poharat, ezért bevonulna az elvonóra, akkor miniszterelnöknek már alkalmatlan? Inkább nem pont az alkalmas bármiféle felelős közéleti feladat ellátására, aki rendelkezik annyi műveltséggel és önkritikával, hogy tudja, mi minden tartozik a fizikai-mentális egészség körébe? Illetve hol van az a pont, ahol már probléma van, tud korrigálni, és nem fél segítséget kérni?

Az pedig külön probléma, ha a politikai támadások eszközévé tesszük a másik vélt vagy vállalt lelki, mentális problémáit. Leginkább azért, mert őrületesen nagy képmutatás. Az tényleg nettó pszichopata, aki időnként nem sírja tele a kispárnát, és nem áll a kis remegő lelkével bizonyos helyzetekben, ha más nem, a hálószobában, egy kórházi ágyon vagy a ravatalozóban. Ráadásul ezt még le is tagadja. Miközben az igazi összefogást és szolidaritást az jelentené, ha jóval több emberarcúság, őszinteség és önkritika élne a közéletben. Mert igazán nyert ügye annak lenne, aki végre zászlajára tűzné, hogy meggyógyítja egy olyan ország lelkét, ahol szinte mindenki esik egymás torkának, gyűlölködik, a másikon vezeti le a frusztrációt, mert úgy érzi, a problémáit képtelen egyedül megoldani.

 

https://hvg.hu/elet/20190622_hercsel_adel_lelke_van_alkalmatlan

 

A depressziós államférfi: Churchill

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

A politikusok élete a sikerek és a kudarcok váltakozása. Természetes hát, ha kedélyállapotuk igencsak ingadozó. Egyes esetekben azonban a kedélyállapot nem egyszerűen a külső körülmények tükre, hanem valamilyen lelki betegség is befolyásolja alakulását. Winston Churchill (1874-1965) esetében sok kutató szerint az utóbbiról lehet szó.

Cikk folytatása

Vezetők és pszichiátria

Mennyit tudhat a nyilvánosság az elnökök mentális állapotáról?

Dr. Jeffrey A. Lieberman pszichiáter véleménycikke. Külföldi sajtószemle. 

http://thehill.com/blogs/pundits-blog/healthcare/325983-what-is-the-public-entitled-to-know-about-the-mental-health-of

Nem telik el hét anélkül, hogy egy-egy újságíró meg ne keresne azzal, hogy kommentáljam Donald Trump elmeállapotát. Ezt a kérést eddig következetesen elutasítottam – hivatkozva a Goldwater szabályra, azaz az Amerikai Pszichiátriai Társaság etikai kódexének azon részére, mely szerint etikátlan a pszichiáterek részéről ha nyilvános kijelentéseket tesznek egy olyan közszereplőről, akit ők maguk nem vizsgáltak.

 http://www.webdoki.hu/cikk.php?cid=104128&tfrom=hirlevel&via=index

 

Cikk folytatása

Megválasztották az év hétköznapi roma hősét

A pszichiáter megjegyzése: Kedves Timea! Őszinte szívvel gratulálok. Továbbra is legyen szeme elött munkahipotézise: A beteg érdeke minden elött. Büszke vagyok Magára.

Jónás Tímea, a Nyírő Gyula kórház pszichiátriai osztályának főápolója kapta idén az Aranypánt-díjat. Az elismerést olyan roma hétköznapi hősök kaphatják, akik a mindennapi életükben példaként szolgálnak roma és nem roma környezetük számára, írja a Roma Sajtóközpont

 

Jónás Tímea, az Aranypánt-díj kitüntetettje

Fotó: Farkas András / RSK

Cikk folytatása

.....megviselte ez a helyzet, még pszichiáter is kezelte.

14 évig nem csinált semmit a munkahelyén, mégis milliókat kaszált

A cádizi önkormányzat egyik köztisztviselője 14 éven át vette fel a fizetését anélkül, hogy valódi munkát végzett volna, és ez csak akkor derült ki, amikor ki akarták tüntetni 20 éves munkaviszonya alkalmából - számolt be a bíróságon végződött ügyről az El Mundo alapján az MTI.

A pszichiáter megjegyzése: milyen gyakran halljuk ezt igazságügyi szakértőként.

Cikk folytatása

Bevándorló magyar gimnazista lett a példakép Londonban

A pszichiáter megjegyzése: nagyon fontos hír. Nincs köze a "menekült ügyhöz". Azok az új "hazát" keresők, akik be akarnak illeszkedni és előre akarnak jutni, csak azokra igaz.

 

Egy magyar gimnazista évfolyamelsőként jutott be az oxfordi egyetemre abból a londoni állami gimnáziumból, ahol érettségizett. Győrfi Rózát bemutatták a brit itv-ben. A televízió beszámolója szerint az érettségi eredmények alapján a londoni középiskolák eredményei fejlődtek a legnagyobbat, és ez egyebek mellett a bevándorló diákoknak köszönhető, akik sokszor szorgalmasabbak brit társaiknál.

Cikk folytatása