A Nagy Háború utáni két évtizedben a fővárost számos új rendvédelmi kihívás érte, amelyek részben a háború utóhatásaként, részben a modernizáció eredményeként bukkantak fel. Ezek közé tartozott az, hogy a különböző kábítószerek – főképp a morfium és a kokain – hirtelen aggasztó mértékben teret nyertek a város éjszakai életében.

Az egyik korabeli napilap, a Budapesti Hírlap bűnügyi újságírója, Sági Pál az 1920-as évek végén így írt a kábítószer-fogyasztás gyors terjedéséről:

„A kábítószerek beteg divatja néhány esztendeje bevonult Budapestre is. Mint mindenütt, nálunk is az éjszakai élet legszerencsétlenebb páriáit ejtette rabul. Az éjszaka hamis csillogásában élő emberek valósággal rávetették magukat erre az olcsó, de gyilkos gyönyörre. A mulatókban már megszokott kép, hogy egy-egy estiruhás nő vagy szmokingos férfi kis szelencét vesz elő, hüvelykujjára hinti a fehér kokainport és felszippantja. Mostanában az előkelő szállók halljában, ötórai teákon jött »divatba« a kokain. Sokan pedig valósággal szektákba tömörülve, magánlakásokban áldoznak a narkózis gyönyöreinek.”

 

 

Morphium-kór és cocain-mánia

A korszak neves szakemberei úgy látták, hogy a világháború jelenti a cezúrát a kábítószerek fogyasztásában, és a háború lélekromboló hatásai magyarázzák ezt a más újságírók által is részletesen leírt „jelenséget”. A Magyar Gyógyszertani Intézet vezetője, Fritz Gusztáv így nyilatkozott 1925 augusztusában: 

„A háború folytonos izgalmai és a háború befejezését követő, egész világot megrázó gazdasági krízis kétségtelen oka annak a szomorú ténynek, hogy az alkoholizmus mellett a morfium és a kokain élvezete mind fokozottabb mértékben terjed és e két, az orvos kezében egyébként áldásos hatású gyógyszer hihetetlen arányokban szedi áldozatait, illetve juttatja elmegyógyintézetbe a velük visszaélőket.”

Ehhez hozzátette még, hogy bizonyos kimutatások szerint a kábítószerrel visszaélők száma „a háború óta körülbelül 200%-kal növekedett az egész világon”. Persze a korabeli viszonyok ismeretében fenntartásokkal kell kezelni ezt a kijelentést (hisz például országonként eltért a vonatkozó adatok felvétele, már ha egyáltalán készítettek ilyen felmérést a különböző államok), mégis mindenképp figyelemre méltó a szakember szavai mögött megbúvó aggodalom.

 

 

A különböző kábítószerek „hétköznapi” megjelenése nem számított akkor új keletű fejleménynek. A magyar lapok már az 1870-es évek közepétől kezdve arra figyelmeztettek, hogy kortünetként terjednek a „felgyorsult élettel” és „az emberek felfokozott igényeivel” járó különböző „lelki zavarok”, amelyek között kiemelt helyen nevesítették a „morphium-kórt”, majd a „cocain-mániát”. A századforduló környékén megjelent hírlapi tudósításokban gyakran kaptak helyet a különböző kábítószerekkel elkövetett öngyilkosságok, valamint azok a beszámolók, amelyek a külföldi nagyvárosok – elsősorban Párizs, Berlin, Moszkva, London vagy New York – „kokain-szalonjait”mutatták be az olvasóknak. Különösen beszédes a Pesti Napló egyik, 1897 januárjában megjelent véleménycikke, amely a párbajozás és a kábítószer-használat között vont párhuzamot: 

„A párbajozás létezése a biztosítéka társadalmi békés együttlétünknek. Ez az illemnek, a kölcsönös megbecsülésnek az alapfeltétele. Csak nem kell vele élni. Mint ahogy nem él az ember morfiummal és kokainnal, ha normális egészségi állapotban van; de azért ott tartjuk azt a fiókban.”

A kábítószerek tehát már a világháború előtt sajátos, ám kétes helyet foglaltak el a korabeli mentalitásban: vagy valamilyen szokatlan, olykor egzotikus hóbortként vagy mindenre alkalmas csodaszerként jelentek meg a gondolkodásban. Elég példaként megemlíteni Sigmund Freudot, aki a morfinfüggőséget kívánta kokainnal gyógyítani; azokat a 19. század végi reklámokat, amelyek a fogfájásra kokaint ajánlottak a gyermekek számára; Erzsébet magyar királynét, aki álmatlansága és depressziója kezelésére használt kokaint; vagy a ponyvairodalom ikonikus detektívjét, Sherlock Holmest, akit Arthur Conan Doyle lényegében kábítószerfüggőként álmodott meg. 

A világháború azonban mégis értelmezhető cezúraként. 1914 előtt kezdődött meg ugyanis a kábítószerek előállítására és kereskedelmére vonatkozó nemzetközi együttműködések kialakítása, ám ezeket a háború az államközi kapcsolatok megbomlása miatt megakasztotta. Sőt 1914 és 1918 között éppen a háborús körülmények erősítették fel a csempészetet, nem beszélve arról, hogy a háború alatti tömeges fizikai és mentális sérülések fokozták a különböző kábítószerek előállítása iránti egészségügyi igényeket. 

A háború légkörében általánossá váló nyomasztó félelemérzet jelentősen befolyásolta a társadalom gondolkodásmódját is, ami a kábítószerekkel kapcsolatos morális pánik kialakulásához vezetett. Ez pedig rávilágít arra, hogy a háború utáni időszakban miért maradt meg a különböző „bódítószerek” veszélyeire irányuló fokozott érdeklődés. Ekkor már napirenden volt a kábítószer-terjesztés és -fogyasztás nemzetközi kriminalizálása, ehhez kapcsolódóan pedig a szervezett bűnözés és a kábítószerek összekapcsolása, vagy­is az 1920-as évekre a különböző narkotikumok komoly rendvédelmi kihívássá terebélyesedtek.

A fogyasztók

A háború káros hatásai, a gazdasági visszaesés, a kilátástalannak tűnő körülmények magyarázzák azt, hogy a háború utáni évtizedben miért vált a napilapok rendre visszatérő témájává az általuk többször „járványként” jellemzett „kábítószer-őrület” budapesti terjedése. Ez az új „kór” és annak sajtóábrázolása a rendőrség számára sem volt érdektelen, és ezért az 1920-as évek folyamán egyre gyakoribbak lettek a főváros különböző pontjain foganatosított kábítószer-razziák. Ahhoz, hogy lokalizálni tudjuk a kábítószer-fogyasztás és az ezzel kapcsolatos bűnözés színtereit, érdemes megvizsgálni, hogy kik voltak a „járvány” áldozatai.

Mozsonyi Sándor, a Népjóléti Minisztérium osztálytanácsosa 1930 októberében arról számolt be, hogy a budapesti rendőrségen 169 kábítószerfüggőt és -terjesztőt tartottak nyilván, akik között 39 „rendőri felügyelet alatt álló nő” (prostituált) és 26 „éjjeli életet élő egyén” (színész, bárénekes, pincér) neve szerepelt, továbbá 35 olyan személyé, akiknek a munkája az egészségügyhöz kapcsolódott (orvos, orvostanhallgató, fogtechnikus, szülésznő, gyógyszerész, gyógyáru-kereskedő). 

Hasonlóan szemléletes adatokat közölt néhány évvel később Temesváry György, a budapesti rendőrség orvos szakértője is. Az ő kimutatásai szerint 1935 végén a fővárosi rendőrség nyilvántartásában „350 egyén, mégpedig 109 toxicomaniás és 241 kábítószerüzér szerepel”. A kábítószer-élvezők többsége nő volt (109-ből 70 fő), akik között feltűnően magas a kéjnők száma (49 fő). A terjesztők között viszont a férfiak domináltak (a 241-ből 210 fő), foglalkozási megoszlást tekintve pedig az egészségügyi munkát végzők (gyógyszerészek, orvosok, gyógy­áru-kereskedők) voltak a legnagyobb számban (75 fő), de Temesváry kimutatásában is jelentős helyet foglaltak el az „éjszakai életet” élők (pincérek, művészek, prostituáltak). Természetesen ezek az adatok rendkívül felületesek, s valójában a jéghegy csúcsát jelentik: az 1930-as évek elején a budapesti rendőrség 1500-2000 főre becsülte a morfinisták és további 5000 (!) főre a kokainélvezők számát.

 

 

A hivatalosnak tekinthető adatok, valamint a korabeli sajtótudósítások alapján a „kábítószer-járvány” áldozatai tehát az egészségügyhöz közel állók – akik könnyen hozzá tudtak jutni ezekhez a szerekhez – és az aktív éjszakai életet élők voltak. Ezt a „tablót” pedig az olyan „tehetősebbek” egészítették ki, akik szintén gyakran fordultak meg a korabeli Budapest ismert éjszakai szórakozóhelyein. „Nem csoda, ha az élet nyomorultjai epednek az egyszer megízlelt gyönyörűség után” – írta Sági Pál egy cikkében, majd összefoglalóan így folytatta: 

„A legkülönbözőbb társadalmi osztályokban harapózott el a kokain-szenvedély. A prostituáltaktól, kis artistanőktől, a vásárcsarnokok kofái-ig [sic!] ért el a ragály. Beteges hajlamú emberek, jómódú, előkelő úri fiúk és sofőrök, pincérek, akikkel azoknak dolguk van, vadásszák ezt az élvezetet. Művészek, írók, színészek, politikusok izgatják vele szellemüket.” 

Ez sem meglepő, hiszen az „elit” bizonyos csoportjai számára a kábítószerek egzotikuma és a nyugati hatásnak tulajdonított divat vonzerőt jelenthetett. Ám az sem utolsó szempont, hogy ők voltak azok, akik szintén az éjszakai életben forogva rendelkezhettek olyan kapcsolatokkal, amelyek révén hozzá tudtak jutni a szerekhez, és ami még fontosabb: meg is tudták fizetni ezeket.

Az árak

A kábítószerek nem számítottak olcsó mulatságnak a pesti éjszakában. Az 1920-as évek végétől egyre gyakrabban jelentek meg sajtóbeszámolók a különböző kábítószer-razziák és letartóztatások eredményeiről, és ezek bőven tartalmaztak adatokat az illegális forgalomba került narkotikumok áráról is. 1929 júniusában a VII. kerületi Dembinszky utca egyik magánlakásán tartott razzia során mintegy 25 ezer pengőre becsülte a rendőrség a lefoglalt kokain értékét. Fél évvel később a VIII. kerületi Rákóczi téren a rendőrök tetten értek egy „rendőri felügyelet alatt álló nőt”, aki a vallomása szerint a kokaint „egy Bethlen utcai patika segédjétől szerezte be”. Ő félgrammos adagokban 1 pengő 20 fillérért adta a kábítószert a prostituáltnak, aki aztán 5 pengőért árusította azt. Az 1930-as évek közepén a Pesti Napló egyik zsurnalisztája a következőképpen kalkulált: 

„A nyers morfium kilójának törvényes ára 2400 pengő. Egy doboz, amelyben injekció számára előkészített tíz 2 centigrammos ampulla van, 3–4 pengő. Az a morfinista tehát, aki 100 centi­grammot vesz be naponta, havonta 600 pengőt ad ki csak morfiumra! […] Ha a morfinista költségeit összehasonlítjuk az alkoholistáéval, kiderül, hogy miért sokkal kedveltebb narkotikum az egyébként veszélytelenebb alkohol. Napi egy pengőért, legfeljebb kettőért már valaki idült alkoholista lehet.”

Az 1930-as évek közepére még magasabb árakról számolt be a sajtó. Egy kábítószer-terjesztő, aki a Rákóczi téren, a MÁV Kórház előtt és az Üllői úton árusított kokaint, a tanúvallomása szerint 32 pengőt fizetett a szer grammjáért, hogy aztán 36 pengőért adja tovább azt. Temesváry György úgy számolt, hogy egy kokainüzér havi jövedelme kétezer pengő körül lehetett ekkoriban (csak összehasonlításképpen: egy egyetemi tanárnak nagyjából három-, egy középiskolai tanárnak pedig négyhavi keresetét tette ki ez az összeg).

A helyszínek

A fogyasztók, az üzérek és az árak rövid áttekintése azért fontos, mert ezzel válnak érthetővé a budapesti rendőrség kábítószeres nyomozásainak és razziáinak célterületei. A fővárosi rendvédelmi szervek tevékenysége azután élénkült meg, hogy egy fiatal kábítószerfüggő arisztokrata, báró Kövess Jenő – az Osztrák–Magyar Monarchia egyik világháborús tábornokának, Kövess Hermann-nnak a fia – 1929 januárjában egy kokainmámorban töltött éjszaka után életét vesztette. Az ő esete eredményezte azt, hogy egymást érték a fővárosban a kábítószer-ellenes razziák, melyekről a sajtó mindig részletesen beszámolt, s részben elrettentés, részben szenzációkeltés céljából nevesítették az érintett szórakozóhelyeket, sőt a letartóztatott üzéreket is.

E sajtótudósítások szerint a „legfertőzöttebb vidék” a Nagykörút és az azzal párhuzamos sáv volt, különösen a Nagymező utca, illetve az azt keresztező kis utcák (Ó utca, Zichy Jenő utca). Nem véletlenül, hiszen ez a terület, a Terézváros (VI. kerület) Budapest egyik leginkább frekventált, forgalmas, sűrűn lakott, ezért szórakozóhelyekben is gazdag része volt. Csak az Ó utcában három kisvendéglő működött egymás szomszédságában, és mindhárom kábítószer-terjesztő helyszínként szerepelt a sajtóhírekben. A Terminus és az Ámor kávéházak már az 1920-as évek közepén kétes hírnevet szereztek maguknak. 

„A detektívek már hosszú idő óta megfigyelés alatt tartottak három helyet s ma délután azután váratlanul razziát tartottak. Saftics Nándor és Kristóf Ferenc detektívek már napok óta minden éjszaka figyelték a gyanúsítottakat. A razziát a gróf Zichy Jenő utcában lévő Terminus kávéházban kezdték, ahol sikerült is az egyik kokain-ügynököt, Klein Árpádot elfogni. Iga­zoltatás után előállították. A razzia következő helye a Nagymező-utcai Ámor kávéház volt, ahol a detektívek belépése nagy riadalmat okozott a vendégek, még inkább a közöttük tartózkodó kokainárusok között. A harmadik razziát ugyancsak a Nagymező utcában lévő Hegyaljai-féle vendéglőben tartották. Itt két embert fogtak el, akiknél nagyobb mennyiségű kokain volt.”

De nemcsak a VI., hanem a szomszédos VII. kerület Nagykörúthoz közeli helyei is felbukkantak a kábítószer-razziákról szóló beszámolókban. Különösen a Dob és a Dohány utca, valamint az ezeket keresztező kis utcák kávézói, éttermei szerepeltek a tudósításokban. Az Ámoréhoz hasonló „hírnévnek” örvendett például a Vajdahunyad Kávéház, amely a Dohány utcát és a Rákóczi utat összekötő, a Nagykörúttal párhuzamos Miksa (ma Osvát) utcában működött. „Ez az utóbbi hely – írta Sági Pál 1929 januárjában – a Hársfa utcai kapitányság tőszomszédságában van. Néhány házzal odébb rendőrőrszem áll a kapitányság kapujában és alig száz lépésnyire innen vígan folyik a vakmerő kokain-üzérkedés.” 

A Vajdahunyad „hírneve” nem véletlen, hiszen egy ideig főpincérként itt dolgozott a budapesti kábítószer-terjesztés egyik legismertebb alakja, az alvilágban csak Lala néven emlegetett Engel László. Előfordultak még a korabeli sajtótudósításokban olyan razziák is, amelyeket a VIII. kerületben foganatosítottak, különösen az Üllői út, a Népszínház utca szórakozóhelyei és a Rákóczi tér, illetve az ennek tőszomszédságában található Vásárcsarnok szerepelt gyakori célterületként.

A nyilvános helyeken folyó kábítószer-terjesztés a forgalmas Nagykörúthoz közel eső helyeken, vagyis a munkások és szegényebb rétegek által lakott peremterületek, illetve a bel-pesti elit negyedek közötti, tágan értelmezett „átmeneti” zónában összpontosult. Ez az olykor „erkölcsi dzsungelként” emlegetett terület funkcionált Budapest „vigalmi” részeként is. 1928-as adatok szerint az akkor 10 kerületből álló főváros kocsmáinak egyharmada, kávéházainak közel fele, a színházak és mulatók többsége itt működött. Ezekben pedig inkább a tehetősebb vagy a középrétegekhez tartozó vendégek fordultak meg gyakrabban. A forgalmas pályaudvarok közelsége miatt kiemelkedő volt a szállodák és a panziók száma is, ráadásul a szűk utcák polgárlakásainak tulajdonosai közül többen adták ki az ingatlanukat vagy azok egy-egy helyiségét albérletbe – akár szexuális találkahely céljára is. Ezeknek a kerületeknek a lakossága gyakran cserélődött, gyökértelen volt. 

A kábítószerek visszaszorítására irányuló rendvédelmi munka csak a jogszabályok szigorítása, illetve egy önálló nyomozószerv, a közvetlenül a Belügyminisztérium alá rendelt Kábítószereket Ellenőrző Központi Szerv 1934-ben történt létrehozása után ért el eredményeket. Ezek a lépések ugyan bizonyos sikereket hoztak (például számos ismert üzért sikerült az 1930-as évek második felében hosszabb időre letartóztatni), de a kábítószerek okozta kihívások továbbra is megmaradtak, majd ismét felfokozódtak a társadalmi viszonyokat megbolygató újabb világháború következtében.

https://rubicon.hu/index.php/cikkek/mamor-es-fenyek