Kassai-Farkas Ákos dr.

"Minden jó ember szívében megleled az Istent" (Seneca)

"Minden emberi lélek halhatatlan, ám az igazak lelke nem csak halhatatlan hanem isteni is egyben" (Szókratész)

Telefon: +36-20-281-8464
E-mail: kassai.farkas.akos@gmail.com

Politika és pszichiátria

Vezetők és pszichiátria

Mennyit tudhat a nyilvánosság az elnökök mentális állapotáról?

Dr. Jeffrey A. Lieberman pszichiáter véleménycikke. Külföldi sajtószemle. 

http://thehill.com/blogs/pundits-blog/healthcare/325983-what-is-the-public-entitled-to-know-about-the-mental-health-of

Nem telik el hét anélkül, hogy egy-egy újságíró meg ne keresne azzal, hogy kommentáljam Donald Trump elmeállapotát. Ezt a kérést eddig következetesen elutasítottam – hivatkozva a Goldwater szabályra, azaz az Amerikai Pszichiátriai Társaság etikai kódexének azon részére, mely szerint etikátlan a pszichiáterek részéről ha nyilvános kijelentéseket tesznek egy olyan közszereplőről, akit ők maguk nem vizsgáltak.

 http://www.webdoki.hu/cikk.php?cid=104128&tfrom=hirlevel&via=index

 

 

Az 1964-es elnökválasztási kampányban a ma már nem létező Fact magazin közzétett egy cikket „Egy konzervatív tudattalanja: Barry Goldwater elméje, különkiadás” címmel, melyben pszichiátereket kérdeztek meg arról, hogy vajon a republikánus jelölt alkalmas-e az elnökségre. A válaszadók túlnyomó többsége úgy látta, hogy Goldwater pszichésen nem alkalmas a feladatra – a kommentárok a közveszélyes elmebeteg, paranoid, impluzív, érzelmileg instabil, önmagát istennek hívő jellemzések palettáján mozogtak. Miután elvesztette a választást, Barry Goldwater beperelte a szerkesztőséget becsületsértés vádjával – és nyert. 

Gail Sheehy, az ismert író és publicista már a kampány kezdetekor felkeresett és egészen a beiktatásig afelől kérlelt, hogy erősítsem meg a bipolaritás daignózisát. Azt állította ugyanis, hogy Trump minden egyes diagnosztikus kritériumnak megfelel. Én állhatatosan elkerültem, hogy pszichiátriai címkét üssek olyasvalakire, akinek viselkedése és politikája szúrja sokak szemét – főképp, hogy nem is vizsgáltam az illetőt. Mindezzel csak azt érnénk el, hogy a morális kötelezettségeitől szabadulna, miközben a betegségben szenvedőket méltatlan helyzetbe hozza. 

Nemrégiben néhány kollégám eltért ettől az etikai előírástól és nyilvánosságra hozta véleményét az elnök mentális egészségéről. Habár nem támogatom az ilyen cselekedeteket, mindenképp meg tudom érteni, hogy miért is övezi ekkora érdeklődés a témát. Trump szabadonfutó viselkedése finoman szólva unortodox. 

Ez két olyan kérdést is felvet, amit szerintem érdemes átgondolni. Egyrészt mit is tudhat a közvélemény az elnökjelöltek mentális egészségi státuszáról? Másrészt pedig milyen alapon válik egy jelölt pszichés szempontból alkalmatlanná arra, hogy az elnöki megbízatást betöltse? Célom ezekkel a kérdésekkel nem az, hogy támadjam jelenlegi elnökünket vagy hogy azt a benyomást keltsem, miszerint alkalmatlan volna a hivatalára, ám a viselkedésével kapcsolatos kérdések gyakorisága időszerűvé – sőt szinte szükségszerűvé – teszi azt, hogy megcélozzuk a témát. 

Az elnöki kampányok lényegében arra szolgálnak, hogy megvizsgáljuk az ország irányítása szempontjából fontos kérdésekben a jelöltek álláspontját. Ebben a kontextusban tehát fontossá válnak régebbi teljesítményeik, viselkedésük és életük más aspektusai is. A pénzügyi hátterük átvilágítása céljából például a jelöltek nyilvánosságra hozzák adóvisszatérítéseiket is (épp ezt jelen elnökünk nem tette meg). 

Amikor azonban az egészségükről van szó, nincsen ilyen standard eljárásrend.

Hagyományosan elég egy orvosi igazolás a jelölt egészségi státuszáról. Ugyanakkor ez olyan, mint egy auditáláson vagy más bizonyításon át nem esett pénzügyi jelentés: nincsen semmilyen bizonyított validitása.

A jelöltek egészsége egyértelműen következményekkel járhat. A volt szenátor Paul Tsongas rákbetegsége például ügy volt az 1992-es kampány során, ahogy Thomas Eagleton alelnökjelöltnek is visszavonulót kellett fújnia 1972-ben, mikor nyilvánosságra került depressziója és ezzel összefüggő elektrokonvolzív kezeléseinek sora.

Az esetlegesen hátrányos információkat általában nem tárják a nyilvánosság elé. Mikor Woodrow Wilson stroke-on esett át, orvosa és felesége inkább elkendőzték az eseményt,  mint hogy időlegesen kinevezzenek valakit az elnöki funkcióra. Roosevelt poliójának következményes rokkantságát szintén elmaszkírozták; és az is kérdés marad, hogy vajon Ronald Reagan Alzheimer-kórja rányomta-e a bélyegét az elnök második ciklusára.

Úgy tűnhet, hogy a köz joga arra, hogy ismerje ezeket a tényeket nyomósabb lehet, mint a jelöltek magánélethez való joga. Ebből pedig egyenesen következik a kérdés, hogy kellene-e ekkor egy standard procedúra arra, hogy miképpen határozzuk meg és hozzuk nyilvánosságra az elnökjelöltek egészségügyi történetét és jelen státusát – beleértve ebbe a mentális egészséget is.

Ugyanez a logika vonatkozik annak meghatározására is, hogy egy regnáló elnök alkalmas-e feladatára. Az alkotmány 25-dik kiegészítése lehetővé teszi a helyettes megválasztását abban az esetben, ha az elnök meghal, lemond vagy nem alkalmas pozíciójának betöltésére. Ez utóbbi körvonalazására azonban nem áll rendelkezésre semmilyen konkrét kritérium. A helyzet tovább bonyolódik, ha a mentális állapot terén beszélünk alkalmatlanságról. 

A 25-dik kiegészítést eddig hatályra emelkedése óta hat alkalommal léptették életbe. Az indokok között volt a Nixon kormánnyal kapcsolatos botrány ugyanúgy, mint egy elnök altatással járó orvosi beavatkozása. Senki nem szállna vitába egy mentális zavarból eredő elnöki alkalmatlanság lehetőségével. A pszichózis, demencia, depresszió és addikció mind olyan súlyos ok volna, ami lehetetlenné teszi az elnöki kötelesség ellátását. Ám nincsen jelenleg olyan protokoll és kritérium a birtokunkban, amellyel a mentális funkciók terén alkalmazhatnánk a fenti alkotmányos mechanizmust. 

Azt hiszem, talán 1981-ben, a Reagan elleni gyilkossági kísérlet utórengéseiben voltunk ehhez a legközelebb. Howard Baker, az akkor funkcióba lépő vezérkari főnök azt a tanácsot kapta elődjétől, miszerint készüljön fel az 25-ik kiegészítés életbe léptetésére abban az esetben, ha Reagan alkalmatlanná válik. Az elnök viselkedése ugyanis a meetingeken azt a jelzést küldte személyzete felé, miszerint kicsúszik kezéből az irányítás. Egy Bakerrel és állományával folytatott találkozóról a volt elnök életrazírója, Edmund Morris így fogalmaz: „Reagan, aki természetesen egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy tulajdonképpen egy virrasztást szerveznek meg éppen neki, teljesen felvillanyozódott az új állomány közönségétől és brillírozott. A meeting végén a megkönnyebbülés sóhaja hagyta el sokak ajkát, ahogy rájöttek, hogy az elnök teljesen beszámítható állapotban van.” 

Itt az ideje annak, hogy létrehozzunk egy olyan standardot, amellyel a jelöltek fizikai és mentális egészsége átvilágíthatóvá válik. Ha az életbiztosításokhoz, számos munkahelyhez, sportolói karrierhez és katonai foglalkoztatáshoz is teljes orvosi vizsgálatra van szükség, miért is ne lehetne ez a helyzet azokkal is, akik a világ egyik legbefolyásosabb pozícióját készülnek betölteni?