Először is, mesélne magáról és arról, hogyan került kapcsolatba a mentális egészségügyi rendszerrel?

Egy kicsit véletlenül keveredtem bele. Amikor 15 éves voltam, apám hirtelen elhunyt, és elvittek egy gyermekpszichiáterhez, aki antidepresszánsokat írt fel. Ez 2001-ben volt, és a következő 15 évben folyamatosan szedtem ezeket a gyógyszereket anélkül, hogy bármilyen kérdés felmerült volna bennem. Aztán 30 évesen lehetőségem nyílt egy évig utazni a világban, és belegondoltam, hogy ha ezek mellett a gyógyszerek mellett még mindig nagyon depressziós vagyok, lehet, hogy változtatnom kell valamin.

Úgy tudom, 15 évesen rögtön az első viziten felírták Önnek az antidepresszánsokat. Ez egy nagyon fiatal kor, emellett valószínűsíthető volt, hogy a depresszió legalábbis összefüggésben áll az elszenvedett traumával. Indokolták valamivel a döntést?

Először egy gyermekpszichológushoz vittek, akit nem szerettem, illetve egy ponton eljátszotta a bizalmamat. Néhány alkalom után megállapította, hogy depressziós vagyok, szorongásos zavarom van, és gyógyszerre van szükségem.

Egy pszichiáterhez irányított bennünket, aki valóban az első látogatáskor felírta az antidepresszánsokat.

Anyám nem volt könnyű helyzetben: néhány hónap telt el azóta, hogy apám meghalt, és mivel háromtagú család voltunk, nem volt többé mellette az a másik ember, akivel korábban megbeszélhette a gondolatait. Csak néhány barátjától kapott tanácsot, akik közül az egyik maga is pszichológus volt. 2001-et írtunk, ekkoriban kezdték ezeket a gyógyszereket csodapiruláknak (miracle drugs) nevezni. Nem volt elérhető sok információ, és még kevesebb állt rendelkezésre a kiskorúaknál történő felhasználásról. 

 

 

Megértem, hogy ez a gyakorlat az Egyesült Államokban, de miért nem gondolták, hogy gyászol, és a feldolgozásban kellene Önt segíteni?

Azt hiszem, ennek részben az az oka, hogy nem igazán beszéltem. Tinédzser voltam, az a fajta, aki kicsit későn nyílik meg. Nem is tudom, tudtam-e egyáltalán, hogyan beszélgessek az emberekkel arról, amit érzek. Mindenki, valószínűleg az orvosom is azt hitte, hogy segítenek. Nem hiszem, hogy bárki, akár a családomban, belegondolt, hogy ez a döntés hatással lesz az életem hátralévő részére.

Azt hiszem, az orvosom pedig csak azt csinálta, amiről azt gondolta, hogy a kapott képzés alapján a feladata.     

Mi lehetett volna a megfelelő kezelés az Ön számára? 

Talán csak több időre volt szükségem, és hagyniuk kellett volna, hogy küzdjek, hogy átmenjek a gyászfolyamaton, a magam módján, a saját ütememben. Nincs igazán gyászrituálénk, elfogadható gyászkultúránk az Egyesült Államokban. Amikor valaki meghal, megvan a temetés, eltelik néhány hét, kapsz pár részvétnyilvánító lapot, vázákban állnak a virágok a házban. Az emberek hoznak egy tál casserole-t (tipikus „vigasztaló étel”, amit gyászolóknak szoktak ismerősök, rokonok vinni – a szerk.), aztán vége. De belül, abban a személyben, aki ezen épp keresztülmegy, nincs vége, és az emberek nem tudják, hogyan beszéljenek róla. Az iskolai barátaim sem tudták; én voltam az egyetlen gyerek, aki elvesztette az egyik szülőjét.

Nagyon ambiciózus gyerek voltam, kiváló tanuló, tehetséges. Abban az évben, amikor apa meghalt, a jegyeim leromlottak – azért nem bukdácsoltam, és nem keveredtem rossz társaságba, egyszerűen csak elveszett voltam. Egészen odáig nagyon komolyan balettoztam, de akkor azt is abbahagytam egy időre, és a környezetemben lévők megijedtek, hogy valami történik velem. Ez a félelem elég volt ahhoz, hogy azt mondják, szükség van gyógyszerekre, hogy ne legyen rosszabb a helyzet. Visszatekintve, csak azért, mert rosszabbul teljesítettem a teszteken, ez még nem jelentette, hogy tönkrement az életem. Tény, hogy megváltozott, de időt kellett volna hagyni nekem. Nem tudom, milyen más megoldásra lettem volna nyitott, mindenesetre biztos, hogy nem kezdtem volna el inni, drogokat fogyasztani, nem estem volna tiniként teherbe, szóval, nem indultam volna el egy ilyen lejtőn.

Lehetséges, hogy az azonnali gyógyszeres kezelés gátolja a trau­mafeldolgozást? 

Gyerekekről vagy felnőttekről beszélünk? Mert úgy gondolom, hogy különbséget kell tennünk. A gyerekek gyógyszeres kezeléséről nagyon kevés kutatás készült; nem tudjuk, hogyan befolyásolja a fejlődő agyat és a fejlődő testet. Természetesen a súlyos esetekben – és ez a felnőttekre is vonatkozik – előfordulhat, hogy az érzelmek letompítása a kívánt eredmény, legalábbis rövid távon.

El tudná mesélni, milyen volt az a pillanat, ami odavezetett, hogy abbahagyta az antidepresszánsok szedését?

Fokozatosan történt, egy folyamat volt. Harmincéves voltam, New Yorkban éltem, és „papíron” boldog voltam. Vagyis, nem tudom, hogy akkoriban bárki boldognak tartott volna-e, de voltak sikereim és érdekes életem – volt egy pékségem és egy 30. emeleti lakásom Manhattanben. De folyamatosan küzdöttem öngyilkossági gondolatokkal, ami nagyon természetesnek tűnt számomra. Egy nap, emlékszem, kinyitottam az ablakot és csak bámultam lefelé az aszfaltra.

A járda nagyon-nagyon mélyen volt, és elkezdtem kiszámolni, mennyi ideig tart valakinek az én magasságommal és súlyommal földet érni. (Akkoriban szerettem mindent kiszámolni.) Egyáltalán nem töltött el félelemmel a gondolat. És egyszer csak megvilágosodott bennem: ha antidepresszánsokat szedek, nem így kellene éreznem magam, nem ez lenne az elvárható viselkedés olyan valakitől, aki állítólag jól van. Valahogy visszarángattam magam az ablakból.

Ezzel egy időben lehetőséget kaptam, hogy utazzak, és logisztikailag lehetetlen lett volna annyi gyógyszert magammal vinni, amennyit akkor szedtem – a két antidepresszánst, amit még gyerekkoromban írtak fel és négy másik gyógyszert a mellékhatásokra. Ez napi 6–8 tabletta koktélját jelentette. Ezt mind bepakolni egy bőröndbe, ráadásul néhány országban, ahová készültem, át se engedtek volna velük a határon… ugyanakkor abban sem bíztam, hogy helyben tudok hasonlót szerezni. Így aztán elkezdtem gondolkodni, milyen abszurd, hogy harmincéves vagyok, most kellene a legegészségesebbnek lennem, mégis ilyen nyomorultul érzem magam. Valami nincs rendben. Így jutottam el végül az elhatározásig, hogy megpróbálok lejönni a gyógyszerekről, és visszamenni az érzelmi „alapvonalamra”. Nem gondoltam egyből arra, hogy teljesen gyógyszerek nélkül fogok élni, aztán most itt vagyok: az elmúlt hét évben egyetlen tablettát sem vettem be. 

Mik az elvonás tünetei? Mi az elfogadott leszokási protokoll?

Nálam ezek a gyógyszerek befolyásolták az érzékelést, például a látásomat, és extrém hallásérzékenység lépett fel – ezek a tünetek erősödtek a leszokás alatt. A bőröm olyan érzékeny lett, hogy alig bírtam a ruhát elviselni magamon. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, hogy influenzás vagyok. Nagyon erős hangulatingadozásaim voltak. Borzalmas intruzív gondolatok rohantak meg arról, hogy ártok magamnak vagy másoknak. Kialakult egy vasculitis nodularisnak nevezett autoimmun betegség is (az erek annyira összehúzódnak, hogy dudorok és elszíneződés keletkezik a bőrön).

Az elvonási protokoll lényege a fokozatosság, amit azonban nem egyenes vonalként, hanem hiperbolikus görbét követve kell elképzelni. Tehát, ha valaki 100 milligrammot szed, és az orvosa azt mondja, legyen az adag 75 milligramm két hétig, aztán 50 két hétig, aztán 2 és kész, ez lineáris előrehaladás, ez a kerülendő.

A probléma az, hogy vizsgálatok azt mutatják, hogy az agyban a gyógyszer mennyisége nem arányosan csökken az adaggal, hanem a hatóanyag hosszabb ideig marad a testben.

Emellett, ha az agy évekig SSRI-t kap, akkor abbahagyja a szerotonin természetes előállítását, ami szintén okozhat a gyógyszerről való leállás után elvonási tüneteket. Tehát a kifejlesztett stratégia egy lassabb terv kidolgozása, amely jobban követi a hiperbolikus görbét.

Gondolja, hogy az élete más lenne, ha nem kezdett volna el antidepresszánsokat szedni?

Igen, biztos vagyok benne. Nyilván nem tudom, mennyiben lett volna más… Nagyon kíváncsi gyerek voltam, jó érzékem volt a matematikához és a mérnöki tudományokhoz, építeni akartam dolgokat. Aztán mindez eltűnt. Ahogy az összes kreatív ösztönöm is; már nem voltam kíváncsi semmire. Valójában nem volt motivációm, amire, tudom, sokan azt mondják, „ó, ez csak a depresszió”.

Mégis, amikor abbahagytam a gyógyszerszedést, szó szerint újra elkezdtem látni a színeket. Előtte mindig feketét viseltem, a lakásom is fekete és piros volt. Most tele vagyok színekkel.

Festek, írok, szeretek kitalálni dolgokat. A matekos és mérnöki agyam már rég eltűnt, és nem hiszem, hogy visszatér. Hiszen egy gyerekből, aki mérnök akart lenni, és műszaki iskolába akart járni, hogy hidakat építsen, lett egy olyan fiatal felnőtt, aki csak azért választotta a történelem szakot a főiskolán, mert az iskolai tanácsadója azt mondta, ha nem választ valamit, akkor nem diplomázhat. Úgy érzem, hogy elvesztegettem az egyetemi éveimet; a húszas éveimet a kanapén pazaroltam el, depressziósan. Anyagilag is le voltam maradva, mert nem volt motivációm pénzt keresni, mert nem volt jövőm. Szó szerint csak vártam, hogy meghaljak. Még mindig bánt sokszor, hogy mennyire lemaradtam. Emellett a mai napig küzdök a kapcsolatokkal, a barátságokkal, küzdök az emberekkel való kapcsolatteremtéssel, ami nagyrészt azért lehet, mert olyan időben kaptam a gyógyszert, amikor mindezt megtanulja az ember, és ha ez kimarad, nehéz harmincon túl bepótolni.

Azt a képet, a falon Ön festette?

Ezt nem én csináltam. De van egy csomó másik, amit igen. Azt a kicsit mögöttem, azt én követtem el.

A szerotonin vita

A Psychology Today szerint az 1960-as években merült fel az ötlet, hogy a depresszióban szerepet játszhat a szerotonin nevű neurotranszmitter (ami az elektromos impulzusok továbbítását segíti). Az SSRI (szelektív szerotonin­újrafelvétel-gátló) antidepresszánsok úgy hatnak, hogy rövid távon növelik ennek az anyagnak az elérhetőségét az agyban.

Az 1990-es években elárasztották az SSRI-reklámok az amerikai magazinokat, beszélgetős műsorokat, egy hatalmas promóciós kampány pedig az orvosokat célozta meg (ingyenes termékek, például tollak, bögrék, valamint finanszírozott utazások egzotikus helyeken rendezett konferenciákra).

2005 decemberében azonban Jeffrey Lacasse és Jonathan Leo floridai kutatók a Public Library of Science Medicine-ben feltették a kérdést, hogy a reklámokban szereplő állítások összhangban vannak-e a tudományos bizonyítékokkal. A válaszukban megállapították, hogy az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal még erősen kísérleti fázisban hagyta jóvá az SSRI-k forgalomba hozatalát.

Az eddigi kutatások eredményeinek áttekintésével hat vezető európai kutató a közelmúltban arra a következtetésre jutott, hogy „az antidepresszánsok néven ismert pszichiátriai szerek nem korrigálják az agy kémiai egyensúlyhiányát”. Tanulmányukat 2022. július 20-án a Molecular Psychiatry folyóiratban publikálták (The Serotonin Theory of Depression: A Systematic Umbrella Review of Evidence).

A cikk nagy országos nyilvánosságot és még több kritikát kapott. Az egyik szerző, Joanna Moncrieff professzor számos fórumon nyilatkozott arról, hogy mihez kezdjen a nagyközönség ezekkel az információkkal, illetve arról, hogyan lehet segíteni az embereknek eldönteni, hogy számukra mi a legjobb.

Hangsúlyozta, hogy senkinek sem szabad hirtelen abbahagynia az antidepresszánsok szedését. Ha valaki fontolgatja ezt a választást, beszélje meg orvosával. A Royal College of Psychiatry leszokási protokollja kizárólag a fokozatos és szakember által támogatott megvonást tartja elfogadhatónak.

Joanna Moncrieff szerint a tanulmányukat kritizáló szakértők egyike sem ismerte el, hogy a depresszió megértésének más módjai is vannak, így más terápiás megközelítések is léteznek. Rengeteg kutatás bizonyítja, hogy a stresszes életesemények erősen összefüggésbe hozhatók a depresszióval, a kapcsolat jelentősége mégis teljesen hiányzik az agyi változások kutatásából.

Orvosi észrevételek

Fontos megjegyezni, hogy gyászoló személyek számára bizonyos esetekben hasznos és szükséges lehet a gyógyszeres kezelés, azonban ez legtöbbször átmeneti jellegű. Nem mellőzhetők ilyenkor a kontrollvizsgálatok, és hogy fennálljon a konzultáció lehetősége is, amely során felmerülhet az elhagyás lehetősége/szükségessége.

Abban az esetben, ha bármely (pszichiátriai) gyógyszer mellett továbbra is ugyanúgy vagy rosszabbul érzi magát a páciens, el kell mondania ezt a kezelőorvosának. Gyakori, hogy többszöri terápiaváltás után sikerül megtalálni és beállítani azt a gyógyszert/gyógyszereket, amelyek tartós életminőség-javuláshoz vezetnek.

Összességében elmondható, hogy a szakorvos és a páciens közötti bizalmas, őszinte kommunikáció kulcsfontosságú a helyes diagnózis megállapításában és terápia beállításában. Pszichiátriai betegek esetén gyakori, hogy egyedül nem tudják elmondani, milyen tünetektől szenvednek, hogy is érzik magukat valójában. Ebben sokat segíthet egy közeli hozzátartozó, barát jelenléte az orvosi vizsgálaton, hogy szükség esetén közvetítsen az érintett helyett.

 https://www.hetek.hu/cikkek/hatter/2023november/tizenot-evig-antidepresszansokon-elt-majd-ugy-dontott-eleg