Előfordul, hogy a pincér szívószállal viszi ki a kávét. Esetleg menet közben elveszi a tálcáról a vizet, és ő maga issza meg. És jobb, ha a vendég meg sem lepődik, ha sült hal helyett szusit tesznek az asztalára.

Hát demensek ezek a pincérek? Igen. Japánban több helyen is működnek éttermek, kávézók, amelyek idős és már a szellemi leépülés valamelyik fokán álló pincéreket alkalmaznak. A minta Kiotóból származik. Oguni Siró tévérendező ötlete volt, hogy olyan vállalkozást alapítson, amely változtat valamicskét az öregedés és a demencia megítélésén. Hogy miért, arra közhelyes a válasz: Japánban világrekordot dönt az idősek aránya, és ennek elkerülhetetlen velejárója, hogy egyre többen kórosan feledékenyek, zavarodottak. (Egy kormánydokumentum szerint a korösszetételből adódóan 2025-re minden ötödik japánt valamilyen formában érinteni fog a demencia.) Maga az ötlet egy idősotthonban született, ahol Oguni úrnak tévedésből gombócot szolgáltak fel hamburger helyett. Már majdnem visszaküldte, amikor rádöbbent, hogy nem történt semmi baj, és illik az idősek iránti kellő tisztelettel felfogni a történteket.

 

 https://hvg.hu/360/20231104_hvg_amosoly_etterme

Az immár kisebbfajta mozgalomnak nevet adó első intézményt úgy hívják: A Téves Rendelések Étterme. A név játék egy ismert japán regény címével. Maga a vendéglő nem szabályos vállalkozás. Nem működik folyamatosan, és nem hoz hasznot. A kiotói eredetit és a más helyeken létesített hasonlókat csak időnként nyitják meg, például hetente vagy havonta egyszer. Időközben követték a példát Dél-Koreában és Ausztráliában is. Oguni első pop-up étterme 2017-ben létesült, és közösségi finanszírozással 115 ezer dollárnyi pénzt kellett gyűjteni hozzá. Egyelőre nem képzelhető el, hogy a vállalkozás folyamatosan és nyereségesen működjön. Társadalmi haszna viszont nem kétséges, beleértve azt is, hogy nemcsak az időszaki éttermek kevés vendége töprenghet el a demens emberek életén, hanem a sajtóhírek alapján sokan mások gondolkodása is megváltozhat. Oguni „az örök mosoly éttermeként” tekint kezdeményezésére, ami nem magától értetődő dolog. Mint felidézi, eleinte tartott az afféle kritikáktól, hogy bohócot csinál az öregekből. De nem ez történt, hanem a felszolgálók öröme átragadt a vendégekre is.

Helyszíni riportok szerint a tévesztős éttermekben kifejezetten jó hangulat uralkodik. Nyilván azért is, mert a látogatók tudják, mi vár rájuk. Tulajdonképpen magukra vállalják a felcserélt szerepet: nem annyira a személyzet gondoskodik róluk, hanem ők segítik a felszolgálókat. És egyébként is: nagy baj nem történik, a felcserélt ételek is ízletesek. És valóban nem arról van szó, hogy kinevetik a szerencsétlenkedő öregeket, hanem ellenkezőleg: kölcsönösen jót mulatnak a félreértéseken. Akár azon is, hogy a pincér elfelejti, hol van, és beül a vendégek közé, netán a látogatók valamelyikére hárítja a rendelés felvételét. A demens felszolgálók közérzetét jelentősen javítja, állapotuk többnyire elkerülhetetlen romlását érezhetően lassítja, hogy értelmes elfoglaltságuk akad, és barátságos emberek között vannak. Munkájukat önkéntesek támogatják, és sok apró ötlettel segítik a pincérkedést, például az asztalokat számok helyett színkódokkal jelölik.

Meglehet, a sikerben szerepe van a japán léleknek is. Beavatottaknak eszükbe juthat a hagyományos kincugi, vagyis az arannyal történő javítás, amikor a törött kerámia hibáját nem próbálják álcázni, hanem úgy illesztik össze a darabokat, hogy hangsúlyossá és széppé teszik a sérülést, amely immár elválaszthatatlanul a tárgy életéhez tartozik.