Kassai-Farkas Ákos dr.

“Megtanulja az ember, hogy a tudás nem az, hogy minden szellemit birtokol és mindent elmond, hanem az, hogy többet tudunk, de kevesebbet mondunk a béke kedvéért.” (Várszegi Asztrik) /cit: A Megajándékozott. 75.old/

"Minden jó ember szívében megleled az Istent" (Seneca)

"Minden emberi lélek halhatatlan, ám az igazak lelke nem csak halhatatlan hanem isteni is egyben"
(Szokrátésznek tulajdonított mondás)

Telefon: +36-20-281-8464
E-mail: kassai.farkas.akos@gmail.com

Sajtófigyelő

Pszichózisba estem az orrműtétem után

A most 27 éves Szakos Tünde kisebb orrot szeretett volna, ám nem sejtette, a plasztikai műtétet milyen lelki folyamatok fogják követni. Három éven át küzdött, hogy pokoli állapotából kikecmeregve nagyjából egyenesbe kerüljön.

 

 

Az egész családunk nagy orrú, én is az voltam világéletemben, illetve egészen a műtétemig. A nagy orrom gyerekkoromtól kezdve frusztrált. Úgy tizenhattól tizenkilenc éves koromig tartott az a korszak, amikor nagyjából jól éreztem magam a bőrömben, ekkor az orrommal kapcsolatos testképzavar is háttérbe szorult, ám a szorongásom, ami kicsi korom óta velem volt, akkor sem hagyott el. Húszéves koromban azután dupla erővel tört elő belőlem, hogy képtelen vagyok elfogadni a nagy, huplis orromat, és egyértelműen erre vezettem vissza, miért nem vagyok szerethető. Kezdtem egészen furcsán érezni magam az emberek között, mintha mindenki körülöttem kiszúrná, hogy az arcommal valami nagy gond van.

Huszonhárom évesen határoztam el, hogy megműttetem magam. Különösen stresszes időszak volt ez: egyedül éltem Londonban, diploma előtt álltam, alig volt pénzem, és egy régóta tartó szerelmi bánattal is küszködtem. Némi kutakodás után felhívtam egy szegedi klinikát, elmentem egy konzultációra, és kitűztük a műtét időpontját, hat hónappal későbbre. Amint ezzel megvoltam, nagy nyomás alól szabadultam fel, így a gondjaim egy része el is szállt: könnyedén be tudtam fejezni az egyetemet, pénzt is gyűjtöttem. A tervemről egészen a műtét előtti hétig senkinek nem beszéltem. Tudtam, hogy a szeretteim nem fogják támogatni az ötletemet. A barátaim és az édesanyám mindent meg is tettek ellene, az egyik barátnőm figyelmeztetett, hogy félt, mert nem hiszi, hogy ez a megoldás a fÍrusztrációimra. De hiába. Én mindenáron ki akartam javítani azt a hibát.

„Maga mit keres itt? Hiszen szép!” — ezzel indított a plasztikai sebész a konzultáción. Én pedig egyáltalán nem értettem, miről beszél. El kellett magyaráznom neki, mi a bajom az orrommal, hogy nézze meg, milyen nagy és huplis. Egy számítógépes programmal megmutatta, milyen eredményre számíthatunk, én pedig még örvendeztem is, hogy ezek szerint nem is lesz olyan
szembetűnő a változás, mégis újra teljes embernek érezhetem majd magam. Az orvos tett ugyan egy megjegyzést, hogy de bizony, ez azért látszani fog, mert a huplit csak úgy lehet eltávolítani, ha az egész orrot összébb húzzák és elvékonyítják, de, mint annyi minden mást akkoriban, ezt is eleresztettem a fülem mellett.

Pszichózisba estem az orrműtétem után Hat hónap múlva, nyár végén ott feküdtem a műtőasztalon, kicsit sem izgultam, és közvetlenül a beavatkozás után is azt éreztem, végre készen vagyok, megtettem, ami szükséges volt. Hét nap múlva vették le a gipszet, és még mielőtt a tükörbe néztem volna, elhangzott valami olyasmi,
hogy „upsz, talán egy kicsit többet vágtunk le a kelleténél”. Nekem tetszett az eredmény, boldog voltam, nevetgéltem, és ekkor megint jött egy mondat, aminek csak sokkal később értettem meg vészjósló tartalmát: ,„Milyen jó, hogy így reagál! A nők kilencven százaléka
sír és ordít, mikor először látja meg magát a tükörben gipsz nélkül.” Újabb hét nap telt el, amikor egy barátnőmmel beszélgetve észrevettem, hogy az egyik orrcimpám ferde. Egyetlen perc alatt összedőlt bennem a világ. Innentől nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy valami fontosat végérvényesen elrontottam. Márpedig, ha ez így van, akkor engem nem lehet szeretni, megint csak egyedül leszek, és innentől vége az életemnek.

Félelmetes volt, ahogy beakadt ez a lemez, csak kattogott és kattogott, nem tudtam tőle elvonatkoztatni. Elvesztettem a fonalat, jött a paranoia és a szégyen, cserben hagyott az agyam. Végül már nem éreztem semmit, sem érzelmeket, sem ízeket. Bezárkóztam, és szeretetet innentől nem tudtam engedni se ki, se be. A legfontosabb energiát vontam meg magamtól. Édesanyámék meg a barátaim próbáltak segíteni, de hasztalan, nem tudtam funkcionálni, kimozdulni ebből az állapotból. Úgy éreztem, három lehetőségem maradt: elmenni egy lakatlan szigetre, bevonulni egy őrültekházába vagy kiköltözni Berlinbe. Az utóbbi mellett döntöttem, mert korábban eleve azt terveztem, hogy ott fogok majd élni, és a régi tervek furcsamód kapaszkodót adtak talajvesztettségemben. 

Nem könnyű elmagyarázni, mit éltem át abban az állapotban, amit az orvosok pszichózisnak  címkéznek. Az biztos, hogy elvesztettem a realitásérzékemet, csak egy-két viszonyítási pont maradt. Nem volt rálátásom a saját életemre — igen, ilyenkor egy kicsit megőrül az ember. Olyan érzésem is volt, mint amikor megijesztenek és összerázkódom, csakhogy nálam ez a
hidegrázós rettegés napi 24 órán keresztül tartott. És persze rengeteg energiát emésztett fel. Ezek a kínzó kérdések visszhangoztak a fejemben: Miért tettem ki magam ekkora fájdalomnak?
Hogyan lehettem ilyen rossz saját magammal szemben? Legszívesebben visszacsináltam volna az egészet, a saját arcomra vágytam, és a huplimra, mindennél jobban. Gondoltam is rá,
hogy talán kellene egy újabb műtét, de aztán erről lebeszéltek, szerencsére. 

Berlinben bárokban kaptam munkát, tudtam, hogy dolgozni muszáj, meg enni és aludni,
de semmi másra nem tudtam koncentrálni. A gondolataim olyan gyorsan pörögtek, hogy nem tudtam velük lépést tartani. Olvasni időnként képes voltam, beszélgetni nem igazán. Néhány hét után még rosszabbra fordult az állapotom. A tükörben már nem magamat láttam, sőt nem is emberi arcot, hanem egy szörnyeteget: szemet, orrot, szájat, belső tartalom és kohézió nélkül. Időnként láttam rajta elmosódva, maszkszerűen az eredeti arcomat, ám orr nélkül, megcsonkítva. Rettegtem és próbáltam nem odanézni, de manapság annyi a tükröződő felület körülöttünk, hogy nem lehet megúszni. Az érzelmeket kivonva belőle az egész emberi test undorítónak tűnt, nemcsak az enyém, másoké is. Mintha valamiféle fura bőrzsák-lények lennénk. Azt hiszem, ha autóbalesetet szenvedek, és helyreállító műtétet végeznek rajtam, el tudtam volna fogadni akár a sérült arcomat is. Ebben az egészben valahogy az nem tudott helyre billenni, hogy én csináltam ezt magammal, mert nem szerettem magamat eléggé.

Négy hónapig bírtam így odakint, aztán hazajöttem segítséget kérni. Elmentem egy pszichológushoz, aki nagyon aranyos volt, csak sajnos hasonló problémával küzdött, mint én, ő sem tudta elfogadni magát. Azért valamennyit segített. Meglátogattam a családtagokat és a barátokat is, hátha valaki tud mondani valamit, bármit, amibe bele tudok kapaszkodni. Egyvalakinek sikerült is, és megcsillant a fény az alagút végén. Az egyik legjobb barátnőm odaállított a tükör elé, és végigmondatta velem: Nézd meg a szemed, van valami baj vele? Nincs. Nézd meg a füled, van valami baj vele? Nincs. És így tovább. Amikor az egész testtel végeztünk, egy pillanatra úgy éreztem, hogy talán egyszer rendbe fogok jönni. Ittlétem alatt bonyolult emlékek törtek fel, például az, hogy kisgyerekként fiú akartam lenni, mert azt
hittem, hogy ők többet érnek, később meg éppen azzal volt gondom, hogy talán a fiússágom miatt nem tartanak elég vonzónak a pasik. Összeraktam a képet, hogy valójában egész pici koromtól volt bennem tüske a testemmel kapcsolatban.

Visszamentem Berlinbe, és újra a mélybe zuhantam. A volt munkahelyemen tárt karokkal fogadtak, amiért a mai napig hálás vagyok. Bár továbbra is csúnyának láttam az embereket, azért alapvetően a magam bajával voltam elfoglalva, és egyedül csak még rosszabbul éreztem
volna magam. Megtanultam úgy sírni, hogy más ne lássa, például elfordultam, és csak az egyik szememből potyogtak a könnyek. Pszichiátriára azért nem mentem, mert rengeteg rosszat hallottam a különböző intézményekről, meg valahogy nem is tudtam segítséget kérni, inkább csak vegetáltam. A testem talán azért maradt egészséges, mert lejártam a helyi skate parkba korizni. Az extrém sport pillanatokra feledtette velem a félelmeimet.

Egy évbe tellett, mire képes voltam beírni a Google keresőbe, hogy „pszichológus, Berlin”. Előtte már elkezdtem magam lassan tanítani, az emberi lélekről olvastam könyveket. Kialakítottam egy rendszert, amiben ellenőriztem a gondolataimat: miből erednek, jó vagy rossz irányba visznek? Leírtam és kielemeztem őket. A pszichológussal elkezdtük a múltamat kutatni, és bármilyen közhelyes, nagyon megdöbbentem, amikor az merült fel, hogy az
anyukámmal és az apukámmal — aki kétéves koromban elhagyott minket — való viszonyban gyökerezhetnek a mostani problémák. Kibukott, hogy dühös vagyok rájuk, de ezt a dühöt már egész kicsi koromtól magam ellen fordítottam. Megértettem, hogy ez nem az én hibám, és hogy a szeretteink iránt is szabad dühöt éreznünk. Márait, Weörest és más, megvilágosodott írókat olvastam, a külsőségeket kezdtem lebontani és a belső folyamatokra koncentrálni.

Egy nap megéreztem a napfény simogató melegét a bőrömön. Kezdett a sok rossz jóvá változni, megteltem reménnyel. Az egyik barátnőm azzal hívott fel, hogy megvan-e még a testképzavarom, mert képzeljem csak el, az egyik hasonló gonddal küzdő munkatársa most töltött el néhány hónapot egy rehabilitációs intézetben, és rengeteget segítettek ott neki. Mivel a tükörképemtől még mindig rettegtem, felkerestem az illetőt, aki olyan szavakat használt, mint hogy ezen a bizonyos helyen megnyitották benne a szeretet útját, a kreativitását, és most végre bele tudja ereszteni magát az életbe. Úgy éreztem, nekem pontosan ez a terápia kell, és elhatároztam, hogy én is megpróbálom. Abban a pillanatban meg is könnyebbültem, eltűnt
a testképzavar, levált rólam a szörnyeteg.

A bentlakásos intézményben, ahol csoportos és egyéni terápia folyt, villanásokra visszajött még a problémám, azután végleg eltűnt. Hogy aktívan részt tudjak venni a foglalkozásokon, el kellett fogadnom a gyógyszereket, mert a stressz olyan pszichés eredetű fizikai fájdalmakat produkált nálam, amiktől másképp nem tudtam szabadulni. Nem tudom még pontosan, mennyivel jutottam előrébb az intézményben, úgy érzem, az onnan való leválásom jelenleg is zajlik. Az biztos, ott is sokat foglalkoztunk azzal, amiről ma már tudom, hogy a központi problémám: hogy szeretni tudjak és szeretetet tudjak beengedni, mert sokszor bezárul nálam ez a kapu. Nem sejtettem, hogy újabb horrorisztikus élmény vár rám: miután eljöttem arról a helyről, újra pszichózisba estem. Három év kemény munka után, mikor már úgy éreztem, végre kint van a fejem a vízből? Most azonban összesen három napig tartott a talajvesztett állapot, utána visszanyertem a viszonylagos egyensúlyomat. Azt hiszem, akkor leszek teljesen nyugodt, ha úgy érzem majd, hogy bármikor, tudatos eszközökkel is képes leszek megoldani egy ilyen szituációt.

Apámmal azóta napi kapcsolatot ápolok, ami rávilágított az ő nehézségeire is, meg arra, hogy a kritika, a nem elfogadás kényszeres mintázata tőle származik. Be kellett látnom, hogy ezek az automatizmusok nálam is bekapcsolnak, leginkább a párkapcsolatok területén. De hogy miért pont nálam, és miért pont most dőlt össze a kártyavár, azt már senki sem fogja tudni felfejteni. Arra is gondoltam, talán a bibliai „hetedíziglen” igazsága él, azaz generációk terhe nyomta
már a vállunkat, és a bomba nálam robbant. Egyelőre itthon vagyok, szociális munkát végzek, ahol kiszolgáltatott embereknek segíthetek, és a tetteimre azonnal jön a pozitív visszacsatolás. Ebből táplálkozom most, ezért tudok élni. Sokszor elképzeltem, mit mondanék annak a sebésznek, aki segített benne, hogy három évre hazavágjam magam, de ahogy jobban lettem, csitulni kezdett bennem ez a hang, Tudom, hogy az én döntésem volt, és minden figyelmeztető jelet figyelmen kívül hagytam. Ám azt is tudom, hogy az enyém nem egyedülálló eset, ebben több pszichológus is megerősített. Nem mondanám senkinek, hogy ne merjen kés alá feküdni. Annak viszont nagyon örülnék, ha mindenki, aki önként és dalolva plasztikai beavatkozásra adja a fejét — főképp, ha az arcvonásait szeretné megváltoztatni — konzultálna erre képzett pszichológussal, aki fel tudja mérni, nem valamilyen sokkal mélyebben gyökerező lelki probléma áll-e a háttérben, amin a műtét nem segít, vagy épp csak tovább ront. A pokolba vezető utat gyakran szegélyezi jó szándék. Még akkor is, ha saját magunknak akarunk jót. 

Most, úgy tűnik, minden rendben lesz velem. Már látom, az emberek ugyanúgy reagálnak rám olyankor, amikor nem szorongok, mint a műtét előtt azokban az időszakokban, amikor szépnek, tehát elfogadhatónak éreztem magam. Ebből látszik, hogy nem a külső a lényeg, hanem az, hogy az ember merjen nyitott lenni, és beleengedni magát az életbe. Az ugyanis mindig vonzó mások számára. Abból az állapotból, hogy szégyellek élni, ma már ki tudok nyílni ebbe a másik állapotba, melyben csak engedem magam szabadon kifejeződni. Mára már világos, hogy egy visszatartó erő folyamatosan dolgozott bennem. Bár nem tudom, hol gyökerezik, és miért akarná megakadályozni, hogy éljek, az orrműtéttel okot adtam neki, így végre általam kontrollálhatóvá, kézzelfoghatóvá vált.

 

A cikk az Elle Magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. 

 

(Lejegyezte: Horváth Cecília, Elle Magazin; Borítókép: WikiHow