Kapuk, madarak, rácsok, keretek. Hidak, poharak, ágak, villamos.
És megint.
Kapuk, madarak, rácsok, keretek. Hidak, poharak, ágak, villamos.
Egy borospoháron keresztül tükröződő emberi arc.
Szövegek.
A Pajta Galéria kapuja – Papp Ákos fotója.
Köszöntök mindenkit, aki felmászott a milejszegi Zsuppán-kert domboldalán, hogy a Pajta Galériában megtekintse Papp Ákos kiállítását. Ahogy beléptünk a pajta sötétjébe, a domboldal verőfényéből mindannyiunk szembetalálkozott egy zöldesen málló ajtón található kilinccsel. Ez fogadja az erre tévedőket, bár jórészt nem tévedésből, és még csak nem is véletlenségből keveredtünk ide. Az a képegyüttes és a szöveg egyenesen az ajtóval szemben a kiállításnak a nullpontja, magamban csak úgy becéztem, Pilinszkyvel szólva, hogy a mélypont ünnepélye.
A mélypont vár rád a magaslaton, ízlelgetem magamban ezt a képzavart, és ez eszembe juttatja az elmúlt fél évben, hosszabb-rövidebb megszakításokkal, de mondhatom, hogy folyamatosan olvasott, függőséget okozó, és a függőségeinkről kíméletlenül beszélő regényt, David Foster Wallace Végtelen tréfáját és annak egyik jelenetét. A bostoni anonim alkoholisták gyűlésén járunk: a véletlenül kisorsolt előadó éppen a saját függőségéről, a saját mélypontjáról beszél, hallgassuk csak:
„…és akkor már nagy a baj, nagyon-nagyon nagy, és végre föl is ismered, hogy a baj véresen komoly, mert a szer, amit egyetlen igaz barátodnak hittél, amiért minden mást készséggel feláldoztál, ami mindeddig enyhítette az épp az ilyen típusú enyhek okozta veszteségek fájdalmát, az anyád, a kedvesed, az istened, a bajtársad végül levette mosolygó álarcát, és fölfedte pupillátlan szemét és mohón kitátott állkapcsát, ekkora szemfogakkal, az arc a padlóban, a legrosszabb rémálmaid vigyorgó, gyökérfehér arca, most meg ez az arc néz vissza rád a tükörből, te vagy az, a szer felfalt vagy leváltott, és ő van ott helyetted, és ekkor leszakad rólad a hányástól, nyáltól és szertől kérges póló, amit hetek óta hordasz, és csak állsz és bámulsz, a gyökérfehér mellkasban meg, ahol a szívednek kéne vernie (de már rég nekiadtad), a kitárt mellkas közepén csak fénytelen üreg tátong, fogak mindenütt, meg egy karmos kéz, ami közelebb int, meglenget előtted valami ellenállhatatlant, és egyszer csak érted már, hogy átvertek, kőkeményen átbasztak, levetkőztettek, megkúrtak, és eldobtak, mint valami rongybabát, hogy örökre abban a pózban heverj, amiben padlóra küldtek. Érted már, hogy ő az ellenséged, a rémálmod, és hogy a baj, amibe taszított, letagadhatatlan, de még mindig nem bírod letenni. Már olyan magadhoz venni a szert, mint valami fekete mise, mégse bírod letenni, pedig már be se állsz tőle. És itt neked, úgyszólván, befellegzett. Nem tudsz berúgni, és nem tudsz kijózanodni; nem tudsz beállni, és nem tudsz lejönni. Rács mögé kerültél, egy ketrecbe, és akárhova nézel, rácsokat látsz. Olyan pokoli mély szarban vagy, hogy az most vagy véget vet az életednek, vagy száznyolcvan fokban megfordítja. Válaszúthoz értél; ezt nevezi a bostoni AA Mélypontnak, bár a kifejezés félrevezető, mert a közmegegyezés szerint mintha inkább egy nagyon magasan lévő pont lenne védőkorlát nélkül: valami peremen állsz a magasban, és kihajolsz…”
Pilinszky pedig azt kérdezi a versében:
„Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?”
Papp Ákos kiállítása most arra hív minket, hogy álljunk meg ezen a mélyponton. Már ahogy beléptünk a pajta sötétjébe, a kinti verőfényből arra hívott, hogy az imbolygó térben a girbegurba falakra felszegezett, odaláncolt képek és szövegek előtt álljunk meg egy kicsit és várjuk meg, míg a szemünk megszokja a félhomályt. Ne fussunk végig rajta, hogy
Kapuk, madarak, rácsok, keretek. Hidak, poharak, ágak, villamos.
És megint.
Kapuk, madarak, rácsok, keretek. Hidak, poharak, ágak, villamos.
Szövegek.
Azzal együtt álljunk meg, hogy akad kézmozdulat, legyintés, fejbólintás, gyönyörű arc. Nem is némán ünnepi pózban, hanem neszezve, csacsogva elidőzünk az ajtóval szemben, most már Papp Ákost idézve a „félelmetes / világperemén”, ha várakozunk vele a derengő fényben egymagunkban, akkor kilátás nyílhat egy történetre, melynek a fordulatában állunk. Balra a szerkarrier gyakorlatai, az örök első pohár szédületétől futunk az origót jelentő mélypontig, jobbra a szerkarrier utáni gyakorlatok: mit tesz az alkoholista, miután már nem iszik. Például fotózik.
Azt mondom, hogy gyakorlatok, és ezt komolyan gondolom, mert nemcsak a szövegek, nemcsak a képek, hanem maga a kiállítás is gyakorlat, méghozzá olyan gyakorlat, amit, megosztásnak hívnak. A megosztás egyik feltétele az őszinteség, és mint Papp Ákos verséből kiderül, a hazugság is gyakorlat, méghozzá közösen gyakoroljuk, egymást hajszoljuk bele a spirálba; ha a lépcsőházas fotó magába szippantó spiráljába tekintek, az húz be úgy, mint a hazugsággyakorlatok, amiket nap mint nap magam is űzök. A hazugsággyakorlatainkkal nem a nagybötűs Igazság áll szemben, hanem őszinteséggyakorlatok, szigorúan kicsi ő-vel. Ez lenne a megosztás feltétele. De milyen is az őszinteség, morfondíroztam magamban, és meg kell valljam, pőre és esetlen, jó esetben szuperszemélyes, de mindenképpen antiromantikus. Nem akar meggyőzni, lefegyverezni, nem szippant magába, mint egy örvény, nem akar körbekeríteni a hálójával, nem akar meggyőzni, mert úgyis tudja, hogy nem tud. Némileg idegenül hat, mert szuperszemélyes. Idegenkedem tőle, mert jól tudom azt, mint Gately Wallace regényében, aki az előbb idézett felszólalót hallgatva, mintegy a tudatlanul tudó olvasóhoz, egy láthatatlan hallgatóhoz beszélve valami ilyesmit gondolhat:
„Ha direkt a hasonlóságokra figyelsz, minden előadó szerkarrierje ugyanannak a szakadéknak a szélén végződik. A ponton, ahol szerhasználóként véged. Ez az elrugaszkodási pont. Két választásod maradt. Törölheted a térképedet – legjobb a penge vagy a tabletták; de persze le is mehetsz a már-nem-családi házad banki tulajdonban lévő garázsába csöndben leszopni a visszafizethetetlen kölcsönre vett autód kipufogócsövét. Valami kis nyöszörgős, nem durranós. Legyen tiszta, halk, és ha már az egész sztori a fájdalom előli hiábavaló menekülésről szólt: fájdalommentes. […] [A] szerkarriered végén elérsz ehhez az elrugaszkodási ponthoz, vagy fogod a Lugert/pengét, és törlöd a térképed – történhet ez hatvan-, huszonhét vagy tizenhét évesen –, vagy felcsapod a telefonkönyv elejét vagy az InterNet PszichSzolg Oldalt, és éjjel 02:00-kor bőgve tárcsázol, és beismered egy szelíd, nagyszülőszerű hangnak, hogy bajban vagy, véresen komoly bajban, és a hang csitít, hogy tarts ki, és pár órával később, de még pirkadat előtt felbukkan a küszöbödön két bizalomgerjesztő, nyílt tekintetű, meglepően nyugodt, visszafogott öltözetű, mosolygó tag, órákon át halkan beszélnek hozzád, aztán úgy hagynak magadra, hogy alig valamire emlékszel abból, amit mondtak, leginkább még valami ködös érzetre, hogy régebben hátborzongatóan olyanok voltak, mint te, ugyanott voltak, mint te, kurva nagy szarban, de most már valahogy nincsenek, mármint kurva nagy szarban, legalábbis nem úgy tűnik […]”
Mit csinál itt a társa megosztását hallgató Gately? Először direkt azonosságokra figyel: ez az, amit jól ismerünk kívülről; és kívül maradva láthatnánk ezt a kiállítást is egy függőségi görbének a maga sikertörténetével, de inkább sikerek és kudarcok történetének látszik. Térjünk még vissza Gatelyhez, aki bár a direkt azonosságokra figyel, de mégis a saját mélypontját gondolja végig újra: már csak a részletekből is az derül ki, hogy ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, fontos, hogy a direkt azonosságok kívülállása helyett azonosulni tudjon a beszélővel. És azt hiszem, Ákos kiállítása és a kiállítás őszintesége is erre hív meg minket. Nem parancsol, nem követel, hanem hív, hogy azonosuljunk a szuperszemélyes történetével, engedjük el az idegenkedést, gondoljuk el saját függőségeink történetét, függő-gyakorlatainkat, magaslati-mélypontjainkat és így tovább…
Fedezzük fel, hogyan kapcsolódnak egymáshoz és hozzánk:
Az alagutak sötétje, a félig nyílt ajtók. A madarak röpte. A szabadság ígérete súlyos pillérek vagy vezetékek között. És a szövegek és a képek a saját esetlegességükben megtalált formájukkal; egy rontott, billenő perspektívából fotózott ablak. Egy kinn feledt ing.
Vagyis:
A kapuk, a madarak, a rácsok, a keretek. A hidak, a poharak, az ágak, a villamos.
És a szövegek.