Mint orvos-gerontológus – csak passzív zeneértő, nem zenei szakember – jelen írásomban a zene és az idősödés kapcsolatát kísérlem meg áttekinteni (1, 2). Első megközelítésben öt területen látom értelmét a kölcsönhatások vizsgálatának. Ezek a következők:
A zeneszerzők idősödése: Hogyan változik az alkotókészség és az alkotói stílus az életkor előrehaladtával?
Az előadói képességek változása időskorban: Milyen módon észlelhetők az öregedés jelei a zenei előadásban és a művészi teljesítményben?
Az időskor megjelenése: Tetten érhető-e az időskor tematikája, hangulata vagy szemlélete a zenei művekben?
Időskori zenei ízlés: Miben tér el az idősek zenei preferenciája a fiatalabb korosztályokétól?
A zene hatása az időskorra: Milyen módon támogatja a zene a szellemi és testi aktivitás fennmaradását?
A zeneszerzők idősödése
Áttekintve a zeneszerzők életművét, azt tapasztaljuk, hogy többen időskorukban még aktívabbak, mint fiatalabb életperiódusukban. A pszichológia a kreatív aktivitás csúcsát 35 és 40 év közé teszi. Ezek alapján tehát a zenei aktivitás sok esetben nem ezt az általános pszichológiai trendet követi. A zenei világ megélése, kreatív kiegészítése, meghaladása gyakran későbbi, sőt kifejezetten időskorra tolódik. Simon de Beauvoir (3) szerint fiatalabb életkorban a zeneszerzőnek az akkori szabályokhoz kell alkalmazkodnia, Beethoven is csak későbbi éveiben „nem hőköl vissza az átlag közönséget megbotránkoztató ’disszonanciák’ elől”, „a vénülés út a szabadság felé” (3).
Telemann bár 12 éves korától ír zeneműveket, de a legszebbek 80 éves kora után születtek. Händel oratóriumait 56 és 67 éves kora között írja, a Messiást 57 éves korában. Rameau 50 éves kora után kezd operát írni, de legérettebb és legterjedelmesebb nagyoperája 74–76 éves korában készült. Bach 49 és 65 éves kora között komponálja a fő műveit, 62 évesen a Musikalisches Opfert, halála előtt egy évvel Kunst der Fugét. Haydn 65 évesen komponálja a Teremtést. Beethoven a Missa Solemnist 1821-ben, utolsó kvartetteket a halála előtti években, nehéz élete mintegy feloldódik az időskori művekben. Verdi 70 éves, amikor az Otellót, 75 éves, amikor a Falstaffot komponálja, Bartók 60-65 évesen a Divertimentót, a kontrasztokat és hegedűszonátát.
Sztravinszkij időskorában is rugalmasan alkalmazkodott az új zenei irányzatokhoz. Az időskori alkotásokra általában az univerzalitásra való törekvés, a letisztultság és a „tiszta”, áttetsző zenei gondolkodás (luciditás) jellemző.
Schütz életművében is megfigyelhetők az időskor hatásai: a Magnificat több változatban is elkészült, az utolsót 84 évesen komponálta. A Weihnachtshistorie 80 éves kora körül született, egységes F-dúr hangnemben. Ugyanezekben az években írta három passióját, amelyekben az énekszólamok dominálnak. Utolsó éveiben zsoltárokat ír, bennük hálaadás fejeződik ki gazdag életét megköszönve. Liszt „zarándokéveiben”, öregkori műveiben is tisztább zenei hangzást észlelünk, ahogy elemzők mondják: megszabadul a csillogástól, külsődleges motívumoktól. Ide sorolják a következő műveket: Angelus, Villa d’Este ciprusai, szökőkútjai, Sunt lacrymae rerum, Sursum corda, Danse macabre, Gyászinduló. Laikusként úgy tűnik, hogy a zene atmoszférájában élő alkotó időskorában a zenében is valami átfogóbbat, kiérleltebbet teremt, úgy, mint a gondolatokat megfogalmazó filozófus vagy író, költő, de a betegség, a magány fájdalma is megjelenhet, esetleg vallásos jelleggel (Verdi: Pezzi Sacri).
Az előadói képességek változása időskorban
Az idős művészek játékában gyakran megfigyelhető a kivitelezés egyszerűsödése, az absztrakció, illetve, hogy kevesebb mozdulattal érik el ugyanazt a hatást. Egyesek időskorukban is rendkívüli átéléssel adják elő műveiket (például Fischer Annie).
Beauvoir adatai szerint „az életpályák közül a hangszeres zene az, amelyen a test fontos szerepe ellenére is leggyakrabban sikerül legyőzni a megöregedéssel járó involúciót. Befolyásolhatja a megvalósítást időskori elváltozás és az azt kísérő esetleges kórállapot. A zongoristák, hegedűsök, csellisták, sokszor még 80 esztendős koruk után is megőrzik tehetségüket” (3). A jelenség énekeseknél is megfigyelhető (például Placido Domingo).
A megvalósítást időskori elváltozás és az azt kísérő esetleges kórállapot is befolyásolhatja, többnyire a mozgásszervek (izmok, inak, ízületek, szalagok) mozgási képességének hosszú évekig tartó igénybevételéről, ebből eredő változásáról, gyengüléséről, romlásáról lehet szó (4). A felmérések azt mutatják, hogy a gyakorlás, a próbák, az előadások összegző hatása által kortól függetlenül igen gyakori az igénybe vett mozgatószervek és sztatikai kapcsolataik révén más testrészek fájdalma.
Egy angliai vizsgálat (5) alapján 243 zenekari zenész 86 százaléka számolt be professzionális eredetű fájdalomról, és az előző évben 51 százalékuknál ténylegesen elő is fordult ilyen panasz. Egy másik vizsgálat szerint 408 zenész 62,7 százalékánál jelentkezett testi fájdalom az előző 3 hónapban, aktuálisan 8,6 százalék a vizsgálat idején is jelzett fájdalmat. 43 százalékuknál legalább öt testtájék érintett, 40 százalékuknál gyakran vagy állandó jelleggel jelentkezett a fájdalom.
Ezek az eredmények nehezen hozhatók összhangba a Beauvoir által említett tapasztalattal. A zenekarok korösszetétele, figyelembe véve a viszonylag magas életkori átlagot, úgy magyarázza, hogy azok maradnak zenekari tagnak, akik biológiai, pszichológiai adottságaik miatt legyőzik a nehézségeket (survivor effect) (6).
Az időskorban még megfelelően végrehajtható teljesítmény klasszikus eseteként tartja számon a szakirodalom Arthur Rubinstein esetét, akinek a kézízületeit mozgást nehezítő trauma érte. Megfelelő felkészüléssel, technikával azonban előadását komplett élményt adó módon tudta kivitelezni. Itt lép be a tudomány, tudatosan vagy intuitíve használta a sikeres idősödés első megfogalmazóinak, a Baltes házaspárnak (7) sok esetben észlelt és ezért javasolt metódusát: a szelektivitás, optimalizáció, kompenzáció (SOC) hármas megközelítés gyakorlati alkalmazását (8). Rubinstein egy vele készített interjúban elmondja, hogy amikor egy darab előadására készül, más darabokkal nem, vagy alig foglalkozik (szelekció), az adott darabot többször gyakorolja, mint fiatalabb korában (optimalizáció), és bizonyos taktikát dolgoz ki: a gyors rész előtt lassít, így a következő rész szubjektíve gyorsabbnak tűnik (ez az úgynevezett impression management, kompenzáció).
A dirigenseknél gyakran van szükség a néhány órán át tartó aktív, egész testre kiterjedő, mindkét kart a testtől távolabbi mozgás végzésére. Ilyenkor kisebb amplitúdójú mozgásokkal csökkenthető az igénybevétel, ami persze sajátos mozgástechnikát tesz szükségessé. Ilyet látunk például Pierre Boulez vezénylésénél. Van példa – igaz, ritkán –, hogy a dirigens székben ülve vezényel.
Ebben a fejezetben – orvosként – meg kell említenem a zenészeknél nem ritka, úgynevezett overuse szindrómát, amely az adott hangszer már említett, tartós használatának (gyakorlás + előadások) már betegséggé váló következménye (5, 9). A hangszer használata állandó testhelyzetet követel, ez az adott tartó-, illetve mozgatószervek órákig tartó azonos helyzetét vagy igénybevételét jelenti (például hegedű), ami az évek során ízületi, izombántalmakat okozhat, vagy akár csontfelszívódást az állandó nyomás miatt (például állkapcson hegedűsöknél). De ide sorolható a fúvósoknál észlelhető légzőszervi rendellenesség, ezen belül a tüdőelváltozás (tüdőtágulás), sőt a szemnyomás-emelkedés is. Mindez a kor előrehaladtával, a több évtizedes azonos jellegű terhelés következtében gyakoribbá válik.
Az időskor megjelenése
Az idős szereplőket ábrázoló operaáriák zenei tónusa jól vizsgálható abból a szempontból, hogy miként jelenik meg bennük az öregedés. Itt említhető például Falstaff énekszólama Verdi operájában, vagy az apa fiát kérlelő áriája Puccini Traviatájában.
Liszt Ferenc A bölcsőtől a sírig című szimfonikus költeményében zenei elemekkel kíséri végig az emberi élet aktivitását. A 15 perces darab kilencedik percében lassabb, mélyebb, meditatív lesz a zenei jelleg, úgy vélem, itt jelenik meg az idősödés. Különleges mű Kodály Zoltán kórusműve, amelyet Weöres Sándor Öregek című versére komponált. Hangulata a klasszikus öregedésélmény gondolatát idézi.
Időskori zenei ízlés
A zenei ízlés generációk közti különbségét két formában elemezhetjük: Vagy egy személy, vagy egy korcsoport (kohort) preferenciájának változását az idő függvényében, vagy más szóval, hogyan változik a kedvelt zeneművek műfaja fiatalkortól az öregkorig. A másik vizsgálati forma: egy adott időpontban miben különböznek az akkor élő fiatal és idős korosztály által elsősorban kedvelt zeneszámok. Nehéz egyértelmű következtetést levonni, mert nagymértékben függ az adott személy fiatalkori zenei vonzódásától, családi környezetétől, az akkor a többség által előnyben részesített zenei stílustól. Napjainkra a popzenét fiatalkorukban kedvelő generációk is elérkeztek az időskorba, a 40–50 évvel ezelőtti idősek pedig, akik a népdalt, a műdalt, az operettmuzsikát kedvelték, már nem élnek. A fiatalok között kevesebb a klasszikus zenét élvező, ami az oktatás hibájából adódhat.
Egy vizsgálat szerint az absztrakciókészség erősödése révén a komolyzene-szeretőknél némi eltolódás tapasztalható a Chopin-, Csajkovszkij-jellegű zenétől a Bach-, Bartók-típusú zeneművek felé, ritkábban fordított az irány. R. S. Moore (10) és munkatársai 514 65 év feletti, igen különböző adottságú személyt vizsgáltak ebből a szempontból. Fontos megállapításuk, hogy az idősek által kedvelt zeneművek élesen elkülöníthetők a fiatalokétól. Több konkrét adatot is nyertek: a hazafias, populáris és himnikus zeneműveket előnybe helyezték a folksongokkal szemben; a nők jobban kedvelik a magas hangok dominanciáját; a lassabb, moderált tempó kedvezőbb számukra, mint a gyors; az élő zenét, a húros hangszerek hangzását jobban szeretik, mint a többit; szélesebb repertoár fogadható be számukra, mint a fiatalabbaknál. Korosztályon belüli eltérések találhatók településtípus és -nagyság tekintetében.
Ch. G White (11) a zenekedvelőket több demográfiai kategória szerint vizsgálta, ezek között szerepelt az életkor is. Elsősorban azt elemezte, hogy vajon melyik csoportokra jellemző a különböző zenei műfajok egyidejű kedvelése (omnivorousness). Legmagasabb arányt a magasabb társadalmi osztályhoz tartozóknál, az időseknél (ezen belül különösen a magasabb iskolai végzettségűeknél), a nőknél és a fehér bőrű embereknél talált. Ez lényegében a zenei kulturáltságot jellemzi.
J. L. Jonas (12) idősek zenei preferenciáit vizsgálva azt találta (63 személy, átlagéletkoruk 82,5 év), hogy a következő gyakorisági sorrendben fordulnak elő a zenei típusok: countryzene, hagyományos dzsessz, klasszikus zene, populáris zene. Az eltéréseket ő is az iskolázottsággal, a település nagyságával és az iskolán kívüli helyi zenei lehetőségekkel magyarázza.
Egy frissebb, cambridge-i professzorok (13) által végzett, az életkorral változó zenei ízlésre vonatkozó vizsgálatot kell még feltétlenül ismertetnem. Negyedmillió embertől gyűjtöttek adatokat. A zenei stílusokat öt kategóriába osztották: lágy, szerény, kifinomult, kortárs, intenzív. Kamaszkorban az intenzív dominál (punk, metal), fiatal felnőttkorban átmegy a kortárs irányzatok felé (pop, rap), az idősödő, felnőttkorban a lágyabb műfajok kerülnek előtérbe (klasszikus, jazz, country, blues, folk). Időskorban a szociális státusz, az intelligencia kifejezőjeként működik a zeneszeretet, a kifinomultabb, gondolkodást elősegítő, nyugodt, pihentető stílusok vonzók. A kutatók kiemelik, hogy nem találtak megdönthetetlen bizonyítékot az életkor és zenei stílus közötti kapcsolatra, a személyiség alapvető jelentőségű.
A zene hatása az időskorra
Ez a megközelítés tulajdonképpen a zeneterápiához hasonló. Vagy odasorolható zenealkalmazást, vagy nem tudatos felhasználás esetén: az egyszerű zenehatást jelenti. Nem a korral egyébként szaporodó betegségek terápiájáról kell itt beszélni, hanem kifejezetten az öregedési folyamatból származó hanyatlási tünetek kialakulásának gátlásáról, illetve bizonyos mértékű visszafordításáról. Ez az egyes testi tünetekre és a pszichés jelekre egyaránt vonatkozhat. Sőt, arra is van adat, hogy a felnőttkorukban sokáig zenével aktívan foglalkozók körében a mentális hanyatlás ritkábban és kisebb mértékben alakul ki, tehát az aktív zeneterápiával hozható összefüggésbe (14). A rekreációs zene is javítja az immunstátuszt (15).
A zene hallgatása esztétikai, érzelmi és indulati hatást vált ki, más szóval pszichés, affektív és vegetatív reakciókon keresztül fejti ki hatását gyakorlatilag mindenkire (16). Ez a program-zenére és az úgynevezett abszolút zenére is igaz. A receptív zeneterápiához kapcsolható elemzésnek óriási szakirodalma van, de bennünket most csak az idősödési folyamat következményeit befolyásoló hatása érdekel. Kodály Zoltán szerint a léleknek vannak olyan régiói, ahová csak a zene világít be. P. Laukka (17) 500 idős embertől gyűjtött adatai egyértelműen igazolták, hogy e zene hatása pozitívan befolyásolja a mindennapi feladatok elvégzését, a testi és lelki közérzetet. Az időskor a testi zavaraival, szociális következményeivel (nyugdíjazás, egyedüllét, özvegység) depresszióra hajlamosít, a megfelelő zene hallgatása azonban oldó hatású lehet (18). A hatás függ attól, hogy az adott személy „zenei érettsége, intellektuális nívója mennyire felel meg a mű esztétikai szintjének”, a zene „segít felülemelkedni az öregedéssel járó nehézségeken” (19). Vértes László idősek rehabilitációs intézetében vizsgálta ezeket a hatásokat, és azt tapasztalta, hogy a zene hallgatására a felsőfokú végzettségűek 40 százaléka, a középiskolai végzettségűek 50 százaléka volt nyitott. Legkedveltebb műfaj a romantikus, bécsi klasszikus, barokk és magyar népzene volt (ebben a sorrendben), Bach, Beethoven, Verdi, Mozart voltak kiemelten említett szerzők. Megtervezett programok után kimutatható volt a reaktív depresszió, a pszichoszomatikus tünetek tendenciájának csökkenése, a vérnyomás, szívritmus normalizálása, stabilizálódása (20).
A milánói Scala operaház belső nézete
A zene biostimulust kifejtő hatása kimutatható a mozgásszervek működése területén is. Egyrészt iniciatívaserkentő hatással van a mozgás megkezdésére, javítja a térbeli tájékozódást (21, 22), másrészt mozgás közben stimulál, javítja az izomtónust és a vérkeringést (tánc), ami egyúttal az időskori folyamatokból (sarcopenia) és inaktivitásból fakadó hanyatlási tüneteket mérsékli (23).
Mindemellett az idős ember és a zene kapcsolatának van egy mélyebb dimenziója is (16). Az idős ember többet ért meg az élet értelméből, ugyanakkor kikerül a fősodorból. Moody szerint ez olyan, mintha kolostorba vonulna, vagyis közelebb kerül a transzcendens állapothoz, s innen szemléli a világot. A zene önmagában, jellegénél fogva a valóságos mögé visz, a sejthetőt hozza közelebb, olykor megnyitja az utat a transzcendens állapot felé.
Összegzésként megállapítható, hogy a zene a napjainkban általánosan elfogadott aktív idősödés paradigma egyik központi elemeként működhet, önmagában is szolgálhat eszközként vagy célként, és más aktivitások hatékonyságát is képes növelni.