Az elmúlt években különböző, úgynevezett totális intézetekben – kolumbiai fiatalkorúak részlegein, egy hazai női börtönben, illetve egy perui pszichiátria zárt osztályain – vezettem foglalkozásokat pszichológusként, amelyek gyakran művészetterápiás elemeket is alkalmaztak (rajzoltunk, festettünk, verseket írtunk, hiphop­alapokra adtunk elő saját rapszövegeket). Az intézetvezetőknek benyújtott, a csoportok megtartására vonatkozó kérelmekben rendszerint a fogvatartottak „önismeretének elmélyítésére” és a „reintegráció sikerének előmozdítására” hivatkoztam. Ígéreteim alapvetően a „jó útra térőkkel”, az egyre erősebb önreflexióra képes szubjektumokkal kapcsolatos normatív elvárások teljesítésére vonatkoztak. A belső, pszichológiai munka segítségével fegyelmezni kívánt fogvatartottak azonban – ahogy ez lassan számomra is világossá vált – a terápiás technikáknak való önalávetés helyett nem egyszerűen kreatívan kezdték el használni a rendelkezésükre álló eszközöket, hanem új célokat is megfogalmaztak.

https://www.es.hu/cikk/2025-11-07/fiath-titanilla/fogok-magamra-is-gondolni-.html

Ez itt a nagymamám, ez pedig az anyukám és a mostohaapám” – mutat három hatalmas piros szívre Caroline egy kolumbiai, fiatal nők részére fenntartott büntetés-végrehajtási intézet – Hogar Femenino – művészetterápiás foglalkozásán. Nézegetem a zseníliaszálakból, pomponokból, színes papírokból és pálcikákból készített vidám szobrocskát, és próbálok visszaemlékezni, tett-e Caroline valaha bármilyen, szeretetre és kötődésre utaló megjegyzést a családjával kapcsolatban. Tizenöt éves volt, amikor elmenekült az otthonában tapasztalt fizikai és szexuális bántalmazások elől, két évvel később pedig már társtettesként ítélték el egy életellenes cselekményért. Senki sem látogatta meg a büntetés kiszabása óta.

Sharri alkotása hasonlóan meglepő. A „Hogyan jeleníteném meg magam egy súlyos életesemény előtt és után?” témában készült figurái kizárólag virágokat és kabalaállatokat ábrázolnak. Megkér, hogy üljek mellé, mert a többiek előtt nem szeretné elmesélni a vele történteket. Lehajtja a fejét, aztán az egyik karjával váratlanul lesöpri a szobrokat a földre: „Valahogy így éreztem magam, amikor a nagyapám zaklatni kezdett tízéves koromban. Eleinte mintha hittek volna nekem, el is költözött a nagyapám egy másik városba, de rövidesen visszatért. Mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Akkor kezdtem el nagyon keményen basucót [olcsó kokain-paszta] használni, meg mindenféle rettenetes dolgot művelni.” Vajon miért pasztellszínű virágokkal mutatja be Sharri a vele történteket? Miért szedi össze és igazgatja meg a szobrocskákat a beszélgetésünk végén?

Az elmúlt években különböző, úgynevezett totális intézetekben – kolumbiai fiatalkorúak részlegein, egy hazai női börtönben, illetve egy perui pszichiátria zárt osztályain – vezettem foglalkozásokat pszichológusként, amelyek gyakran művészetterápiás elemeket is alkalmaztak (rajzoltunk, festettünk, verseket írtunk, hiphop­alapokra adtunk elő saját rapszövegeket). Az intézetvezetőknek benyújtott, a csoportok megtartására vonatkozó kérelmekben rendszerint a fogvatartottak „önismeretének elmélyítésére” és a „reintegráció sikerének előmozdítására” hivatkoztam. Ígéreteim alapvetően a „jó útra térőkkel”, az egyre erősebb önreflexióra képes szubjektumokkal kapcsolatos normatív elvárások teljesítésére vonatkoztak. A belső, pszichológiai munka segítségével fegyelmezni kívánt fogvatartottak azonban – ahogy ez lassan számomra is világossá vált – a terápiás technikáknak való önalávetés helyett nem egyszerűen kreatívan kezdték el használni a rendelkezésükre álló eszközöket, hanem új célokat is megfogalmaztak.

Valamennyi, női intézetekben használt filckészletemből hiányzik a barna és a fekete színű toll. Egy alkalommal Peruban, egy limai pszichiátrián feltűnt, hogy Susanának mély, sötét árkok húzódnak a szeme alatt. Amikor észrevette, hogy figyelem, megkért, hogy fényképezzem le a telefonommal. Az arcképei megszemlélését követően hátat fordított, elbújt a sarokban, matatott valamivel, aztán ismét pózolni kezdett a kamera előtt. A jelenetsor addig ismétlődött, amíg meg nem elégedett a „sminkjével” és a fotóival. A történet két fontos tanulsággal szolgált. Egyfelől rávilágított arra, hogy egy olyan környezetben, ahol a külvilágtól hosszú időre elzárt emberek szinte semmilyen személyes tulajdonnal nem rendelkeznek – a legtöbb ápoltnak még saját ruhája sem volt, a mosást követően véletlenszerűen kerültek hozzájuk az egyes darabok –, mekkora fontossággal bír egy egyszerű íróeszköz. Mindehhez szorosan kapcsolódva a hazai börtönökben élők gyakori panasza is eszembe jutott: „Itt nem lehet megmaradni nőnek. De muszáj.” Az olcsó filcekkel kontúrozott szemhéjak és besatírozott szemöldökök azonban nem egyszerűen az adott személy komfortérzetének megteremtéséről szólnak. Susana minden alkalommal megkért, hogy a képeit „tegyem fel a YouTube-ra”, mert ott fogják keresni a családtagok. A női börtönben Zsófia jegyezte meg egy alkalommal: „Azért ha beszélőre megyünk, nem így nézünk ám ki. Mert most olyan vagyok, mint egy rákos, nincs szemöldököm. Anyámék meg a gyerekek ne lássanak már így, ne szomorodjanak el miattam.” Az „eltűnt” vagy elkért filctollaim egyfelől tehát taktikai cselekvések eszközéül szolgáltak: a fogvatartottak igyekeztek az eredeti célkitűzésektől – művészetterápiás gyakorlatok – eltérő módon, kreatívan használni azokat. Fontos észrevennünk ugyanakkor azt is, hogy a terápiás instrukciók átértelmezését, valamint az eszközök újrahasznosítását a legtöbb esetben az interperszonális kapcsolatok erősítésének szolgálatába állították.

Samuel, Michael és a többi fiatalkorú fiú a bogotái javítóintézetben dühösen néz rám, amikor másodszorra is megjelenek a részlegen. „Értsd már meg – töri meg a csendet Nino –, hogy nekünk itt dolgunk van, nem érünk rá. Nem akarunk mi megváltozni, bűnözők maradunk, és kész.” „Rendben, nem is azért jöttem – válaszolom. – Csak szeretném megnézni, mit csináltok.” Szúró-vágó eszköz nem lehet a szinten, így cérnaszálak segítségével darabolják fel a színes lapokat, amelyekből kisebb egységeket hajtogatnak az asztalnál ülve. A darabkákat összeragasztva hatalmas szobrok készülnek, amelyeket az intézet segítségével némi pénzért el is adhatnak. Jobb híján segítek fichákat hajtogatni. Ahogy egyre megszokottabbá válik a jelenlétem, úgy mérséklődik az indulat is. A következő alkalommal már vihetek pendrive-ot, és a szoborkészítés szüneteiben freestyle-ozunk. Sok minden kiderül az életükről – a barriókról [nyomornegyed], a „piranjáknak” nevezett, mindenkin átgázoló gengszterekről, drogokról, bandákról, árulásokról, szerelmekről –, de akkor értem meg a helyzetüket igazán, amikor az őr éberségét kijátszva Nino egyszer megmutatja a hálótermüket: „Ideragasztottam a kisfiam fényképét, látod? 11 hónapos. Itt, az ágy alatt nem veszik észre, mert ez tilos. Most mondd meg, hogy segítsek nekik innen bentről?” Ettől kezdve minden alkalommal viszek színes papírokat, gyártjuk a szobrokat, bennem is oldódik a sértettség és a gondolat, hogy hagyom magam kihasználni, amikor lényegében a szobrok alapanyagaival fizetek az együttműködésért. Talán mégsem csak a saját érdekeiket nézik ezek a „rosszak legrosszabbjainak” minősített, tetovált arcú srácok.

„Anyámat hívtam tegnap – újságolja az Hogar Femeninóban a 16 éves Nicola –, és mondtam neki, hogy nem loptam el tőled semmit a múltkori foglalkozáson.” „Kösz, Nicola – válaszolom –, ez a legszebb bók, amit valaha kaptam.” Tényleg nagyon jólesett. Az előző alkalommal fogalmazták meg a lányok, mennyire tetszik nekik, hogy kiborítom eléjük a filckészletet, és nem óvatoskodva, egyesével adom a kezükbe. Nem mintha nem bosszankodtam volna korábban, hogy rendszeresen pótolnom kell a művészetterápiás eszköztáram darabjait. Mégis, a foglalkozások során egyre jobban megértettem, hogy az „önismereti aktivitások” a résztvevők számára sokkal inkább „relációs gyakorlatokként” fontosak.

Caroline-nak és Sharrinak a korábban bemutatott, a traumafeldolgozás során készített meglepő szívecskéi és virágmintái összecsengenek Dayana emberalakjaival. Egyik alkalommal gyurmából készítették el a résztvevők, hogy milyen testi tapasztalatokat szereztek egy-egy meghatározó életesemény idején, illetve hogyan változtak meg a saját testükkel kapcsolatos élményeik a traumatikus történéseket követően. Dayana egy nagyobb és egy kisebb szemű alakot készített: mindkettő finom, gyönyörű alkotás. Noha elmagyarázta, hogy a szemek nagysága az „egóját” fejezi ki – korábbi önmagát önelégültnek, énközpontúnak írta le –, egyértelmű volt, hogy a szobrocskákat el szeretné ajándékozni. Hasonlóan „esztétikus”, „szép” alkotást próbált meg létrehozni Maria is egy megrázó esemény kapcsán. Egy mosolygós fejet gyúrt gyurmából, tágra nyílt szemekkel: „Ez én vagyok, amikor lelőtték a nagynénémet. Először fel sem fogtam, csak nevettem” – mondta, majd a nagy szemekből kisebb pillákat készített, és átvitte az alkotását a szemközti hálóterembe a barátnőjének.

Számos példát említhetnék még azzal kapcsolatban, hogy a művészeti tevékenység az instrukció ellenére nem kizárólag önkifejezés, hanem az interperszonális kapcsolatok megjelenítésének és erősítésének – a megajándékozásnak – az eszköze is. A Valentin-napi kártyák készítésekor a legtöbb női fogvatartott több üdvözlőlapot is készített. „Nagyon sok kapcsolattartójuk van” – jegyeztem meg mosolyogva. „Ezeket nemcsak én küldöm ki – válaszolta Bianka. – A fiam most került előzetesbe, neki készítem, hogy ő is meg tudja köszönteni azokat, akiket szeretne.” A kolumbiai lányok rapfoglalkozásán csak a felvezető dalok szóltak az előadó élettörténetéről vagy az általa megjeleníteni kívánt „perszónáról”. Rövidesen arra kezdték használni a színpadot és a mikrofont, hogy egymásnak tegyenek vallomásokat: bocsánatot kértek a korábbi hibákért, vagy megvallották a másiknak, hogy mennyire fontos támaszt jelent a zárt intézet mindennapjaiban. Amikor a limai pszichiátria pszichotikus állapotú bűnelkövetők részére fenntartott osztályán megtiltották, hogy a fogvatartottak pénzért árusíthassák az általuk készített karkötőket, az elítéltek minden alkalommal tucatszám ajándékoztak nekem fonalból készített tárgyakat, és csak annyit kértek, hogy hozzak nekik alapanyagot, amit nem a kreatívórán használunk el.

Az említett történetekben a relációs gyakorlatokon túl – a fogvatartottak nemcsak önmagukra fókuszálnak, hanem másokat is előtérbe helyeznek az aktivitások során – érdemes a rezisztenciát kifejező megnyilvánulásokat is látnunk. A fegyelmező, a „reszocializáció” céljával – az önismeret fejlesztése, a felelősség vállalása, a trauma „feldolgozása” a későbbi agresszív magatartás megelőzése céljából stb. – kínált foglalkozások során a fogvatartottak igyekeznek a saját praktikus vagy emocionális céljaikra is kihasználni a művészeti tevékenység nyújtotta lehetőségeket. Nino megjelenítette ugyan a fájdalmas életeseményeket a dalszövegeiben, de ennél is nagyobb jelentőséggel bírt számára, hogy el tudja adni a szobrait a kisfia anyagi támogatása érdekében. Bianka hasonlóképpen: a szülőszerepet helyezte előtérbe, amikor az instrukció a saját, személyes igényei lehetséges kielégítésére korlátozódott. A fiatal bogotái lányok még a legsúlyosabb traumáikat is oly módon igyekeztek ábrázolni, hogy az alkotásaik könnyedén átalakíthatók legyenek a szeretetet és kedvességet kifejező ajándéktárgyakká. Az alapanyagokkal „spóroló” résztvevők, akik igyekeztek minél kevesebb színes papírt, pálcikát, textildarabot felhasználni a feladathoz, csak hogy a saját céljaik megvalósítására kérhessék el a maradékot, voltaképp a maguk finom módján próbálták meg újraírni vagy megkerülni a „megjavulást” kizárólag pszichológiai technikák segítségével megvalósíthatónak gondolt hatalmi logikát.

 

Az elmúlt évtizedekben a kritikai pszichológia képviselői egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy a terápiás gyakorlatok elnyomás vagy erőszak helyett inkább az egyéni választások, célkitűzések és az önkép alakításán keresztül gyakorolnak befolyást. Zárt intézetekben, a legkiszolgáltatottabb személyekkel dolgozva különösen nagy a felelősségünk abban, hogy milyen – sokszor explicit módon meg sem fogalmazott – célkitűzések szolgálatába állítjuk a terápiás beavatkozásokat. A legutóbbi – a nyíltan vállalt célkitűzések szintjén a düh- és agressziókezelést célzó – női csoportfoglalkozáson Anita, egy fiatal roma nő próbált választ adni arra a kérdésemre, hogy fontos-e, hogy a családban mindenkiért felelősséget vállaljunk: „Jó, akkor nézzük magát. Maguknál úgy van, ugye, gondolom, hogy mindenkinek megvan a keresete, mindenki eltartja magát, ugye. Ha magának van testvére, annak is megvan a magáé. Jó, ha megszorul, akkor segít, de azért általában mindenkinek megvan. Na, nálunk meg, ha mondjuk rányúlok egy-kétmillióra, akkor megtartok valamennyit magamnak, de a többit szétosztom. Mindig. Érti?” Aztán, mielőtt folytathattam volna, megelőzött. Többszörös visszaesőként számos „pszichológusi meghallgatás” és tréningeken való részvétel után kissé lemondóan folytatta: „Tudom, most az jön, hogy hol vagyok ebben a sztoriban én magam. Ugye? Hogy magamra is kell gondolni. Hát akkor megígérem most magának, hogy fogok. Fogok magamra is gondolni – így már akkor jó?”