Belső utak képei
Az Értékeink sorozat befejező része: az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményének mikroműegyüttesei
Tóth Eszter művészettörténész
Különleges értéket képvisel a bezárt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet „Pszichiátriai Betegek Művészeti Alkotásainak Muzeális Gyűjteménye”. Ennek bemutatására a Sanofi - Aventis Zrt. támogatásával ötrészes cikksorozatot indítottunk. Az első részben - rövid európai kitekintés után - a magyarországi kezdetekről, a Selig-múzeum megalakulásáról olvashattak. A második részben dr. Zsakó István munkásságával ismerkedhettek meg. A harmadik írásban a Dr. Veér András kezdeményezésére és támogatásával megnyílt Képtár-Múzeumot mutatta be Tóth Eszter művészettörténész. A negyedik részben az MTA pszichiátriai gyűjteményébe kaptak bepillantást.
Az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményben az alkotások széles skálája mutatkozik meg. A kollekciót vizsgálva megkerülhetetlen az interdiszciplináris megközelítés; orvos-, kultúr-, társadalom- és művészettörténeti vonatkozások olvasatában egyaránt értelmezhető. A gyűjtemény valóban kultúrtörténeti dokumentumtár, a képeken megjelennek a mindennapi élet elemei, szokásai, bemutatva a kor vizuális kultúráját. Művészettörténeti szempontból a Lipótmezőre került képzőművészek (például Nemes Lampérth József, Pál István) életművei egészülnek ki fontos információkkal.
A hagyományos művészképzésben nem részesülő, de önálló műalkotásként szerepeltethető művek és mikroműegyüttesek a hazai art brut előzményeit teszik láthatóvá (1). Plesznivy Edit, művészettörténész, az OPNI Pszichiátriai Képtár-Múzeumának egykori vezetője Egy hagyományos gyűjtemény art brut képei című tanulmányában a kollekció művei közül ebben a kontextusban kilenc alkotói életművet emelt ki. „A be- és elzártság élményéből varázslatos és bizarr, de mély szenvedést sejtető képek születtek. E mikroműegyütteseket az átélt fájdalmas élmények és kilátástalan helyzetek hitelesítik” (2). A gyűjtemény esetében az orvostörténeti háttér, az alkotók személyiségi jogainak tiszteletben tartása a monogrammal történő jelölést teszi lehetővé.
M.F. földműves egzotikus földrészeket, képzeletbeli tengeralattjárót megmutató fantáziadús rajzokat készített, amelyeken jellemző a figuralitás és valamiféle sajátságos vidám nosztalgia.
B.J. meteorológus, a müncheni akadémián képzőművészetet tanult, azonban betegsége miatt félbeszakította tanulmányait. Több tucat tusrajzán kietlen túlvilági tájakat ábrázolt, amelynek szereplői magányosan állnak. Magukba forduló emberalakjai mereven néznek a távolba, s nem keresnek kapcsolatot a külvilággal. Az alkotó portrésorozatokat is készített. Ezeket a finom rajzolatú alakokat piros kerettel vette körbe.
W.S. remegő, összesűrűsödő vonalakból kibomló emberalakjai változatos témákban jelennek meg: portrék és aktok, valamint Benczúr Gyula festményeinek rajzmásolatai. Ezeket a rajzokat is a rá jellemző kanyargó vonalakkal, zizegő mozdulatokkal alkotta meg.
M.V. gépészmérnök tizenhárom lapból álló tusrajzsorozata a Szent János Kórházból került a Pszichiátriai Múzeumba. Süvítő és zakatoló gépeinek dinamizmusa prof. dr. Hárdi István érdeklődését is felkeltette, aki önálló tanulmányban mutatta be M. V. műveit.
S.F.-né merev fejtartású, olykor arc nélküli, női portrékat és mozgó, táncoló nőalakokat ábrázolt. Rajzainak középpontjában a test, a testtudat áll. Az elnyújtott arcvonások, testrészek és a testdinamika érdekes összjátékát figyelhetjük meg a társalkodónőket bemutató képén
Plesznivy Edit, dr. Trixler Mátyás és dr. Tényi Tamás közreműködésével a gyűjtemény a hatalmas életművet maga után hagyó J. A. szerkezetrajzaival, valamint a gép és az ember kapcsolatát bemutató utolsó műveivel gazdagodott. J. A. harmincéves korától, 1910-től kezdődően 18 évet töltött a Pécsi Klinika akut osztályán, ahonnan Lipótmezőre került, s ott haláláig még 18 évet élt. 1922-ben, tizenkét évnyi kórházi ápolás után kérte először gondozóitól, hogy papírt és ceruzákat adjanak neki, „mert szeretném lerajzolni azt, amit átélek” (4). Mindkét gyűjtemény részét képezik grafikái, amelyeken találmányait, szokatlan méretű, mértani jellegű géprajzokat, családját ábrázoló rajzait, akvarelljeit, falusi látképeket jelenített meg, illetve leveleit, amelyeket előbb családtagjaihoz, majd a legkülönfélébb hatóságokhoz címzett.
J.A. géprajzai egy új elveken működő, igazabb, jól felépített világot jelenítenek meg, amelyben az alkotó megkísérli rekonstruálni önmagát (5).
Sz.-né M. A. az egyik első női alkotó, akinek művei megtalálhatók a gyűjteményben (6). M. A. középkorú takarítónő volt, aki többször is visszatérő páciense volt a lipótmezei intézetnek. Finom vonalai, színhasználata nőies kifinomultságról és érzékenységről tanúskodnak. Képei egy áttetsző világba visznek minket, ahol minden lebeg, és mindent fátyolos köd fed be. Félálomszerű tájakon járunk, ahol stabil pontokat keresve próbálhatunk leereszkedni a földre, ugyanis Sz.-né M. A. képeinek nagy részét madártávlatból láttatja.
1968-ban kerültek a gyűjteménybe H. Gy. szerkesztő ceruzarajzai, amelyek már az intézeti foglalkozások keretében készültek. 29 műve képezi a kollekció részét, egy akvarell kivételével ceruzarajzokról van szó. A szecesszió építészeti alkotásait gondolja tovább, hogy antropomorf házaiba életet leheljen.
Dr. Jakab Irén azt javasolta, hogy e művekre úgy tekintsünk, mint természetes műtárgyakra (7). „Felfogása szerint az elmebetegek alkotásai abszolút értelemben vett identikus művek, mivel keletkezésük mögött a betegek azon vágya húzódik meg, hogy a rajzon és a festményen keresztül megtalálják az elveszett realitással való kapcsolatot” (8).
A történeti pszichiátriai gyűjtemények és a napjainkban készült alkotások, a különböző kiállítások és bemutatkozások segítségével, párbeszédekre hívják a nézőket, ami fontos szerepet játszik a kulturális elfogadottság és a társadalmi integráció tekintetében. A műveket „különbözőségükben” is összeköti az alapvető emberi tapasztalat; a művészet így különböző valóságok között közvetít.
Befejezésképp dr. Hans Prinzhorn, a heidelbergi kollekció alapítójának gondolatait idézem, mely a pszichiátriai és a művészet azon találkozási felületeire reflektál, amely a 20. század első felében a pszichiáter szakorvosokat és a képzőművészeket egyaránt megihlette: „Ahogy a talajvíz feltör a felszínre és számos ágra szakadva csörgedezik a folyam felé, úgy a megannyi expresszív impulzus számos kreatív ösvényen fut a művészet nagyszerű áramlata felé. Sem történetileg, sem pszichológiai szempontból nem létezik egy kezdőpont, ehelyett számos forrás létezik, mely mind életté alakul át (9)”.
Jegyzetek
- Az 1940-es években Jean Dubuffet (1901–1985) francia informel festő fordult a kultúra intézményes rendszereivel nem érintkező, a társadalom peremén élő, művészileg képzetlen személyek alkotásai felé. Műveikből kiemelte a spontán, invenciózus, minden esetben belső tapasztalatokból fakadó alkotásokat, amelyeknek az art brut jelzőt adta. Dubuffet tevékenysége további kezdeményezéseket indított el, az 1970-es évektől kezdve a marginális művészeti megnyilatkozásokat világszerte egyre nagyobb figyelem kísérte. Az angol teoretikus, Roger Cardinal 1972-ben jelentette meg az első összefoglaló monográfiát e témában, könyve címében megalkotva az outsider art kifejezést. A „kívülálló művészet” az elmúlt ötven évben a kortárs művészet élénk, kiegészítő elemévé vált. A világszerte megfigyelhető jelenség társadalmi változást tükröz, mely a kultúra, a pszichiátria és az intézményrendszerek világának fejlődésével van összefüggésben, valamint reflektál az egyetemes művészet folyamatosan változó és újraértékelt, de alapvető dilemmáira is. Ki lehet művész, illetve mit is nevezhetünk művészetnek? Ugyanakkor a köréje font diskurzus az új, a szokatlan megismeréséről, az ismeretlen, a tudattalan, a Másik kutatásáról is szól.
- Plesznivy Edit: Egy hagyományos gyűjtemény art brut képei. Válogatás az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet múzeumából. In: Kunst von Innen. Art Brut in Austria. Szerk.: Angelica Bäumer. Holzhauser der Verlag, Wien, 2007, 18.
- Hárdi István: Egy tehetséges szkizoaffektív beteg rajzainak pszichopatológiai elemzése. Budapest, 2000.
- Jakab Irén: Képi kifejezés a pszichiátriában. Pszichiátriai és művészeti elemzés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998, 65.
- Vö. Simon Mária: Gépiség és mechanikus erotika. In: Arts in diffenrence. Szerk.: Fabényi Júlia. A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiadványai 117., Pécs, 2010, 90.
- A 20. század első felében kevés női alkotóval találkozunk a pszichiátriákon. Ennek oka egyrészt szociokulturális, másrészt a nők szívesebben kézimunkáztak.Ezeknek megmaradt darabjait szintén megtaláljuk a gyűjteményben.
- Vö. Jakab Irén: Képi kifejezés a pszichiátriában. Pszichiátriai és művészeti elemzés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998, 175–178.
- Tényi Tamás: Jakab Irén pszichopatológiai művészetkutatása. In: Arts in diffenrence. Szerk.: Fabényi Júlia. A Janus Pannonius Múzeum művészeti kiadványai 117., Pécs, 2010, 104.
https://www.webdoki.hu/cikk/114449/pszichiatria/belso-utak-kepei.html?tfrom=hirlevel&edm=1&edm_sid=0