Júniusban nyílt meg az idei év egyik – ha nem a legnagyobb – sztárkiállítása a Várban, amelyet olyan nevekkel harangoztak be, mint Dalí, Picasso vagy éppen Magritte, és amelynek plakátjai fel-feltűnnek a város különböző pontjain. Érdekes lenne megvizsgálni, vajon miért olyan népszerű a szürrealizmus mint irányzat, és az ennek égisze alatt született, ép ésszel gyakorlatilag befogadhatatlan műalkotások. Vajon mi rejlik a varázsigeként működő nevek és fogalmak mögött, miben áll az a vonzerő, ami miatt kígyózó sorok alakulnak ki, és ami miatt még a hétfői nyitva tartás is szükségessé vált? Aki megnézi a kiállítást, talán közelebb kerül a válaszhoz.

 

A kiállítás első termének sötétkék falán elegáns, ezüstösen csillogó betűk hirdetik a tárlat címét, és rögtön egy alapos idővonalon tekinthetjük át a huszadik század első felének ezt a kiemelkedően fontos stílusirányzatát. Ugyanitt falra vetített városképek, valamint két magyar származású fotóművész, André Kertész és Brassaï fényképei idézik meg Párizst, a művészet – és így a szürrealizmus – fővárosát. Ezután a szürrealizmus művészeti előzményeibe nyerhetünk betekintést dada műalkotások, illetve többek között Giorgio de Chirico metafizikus festményei révén. Különösen izgalmas alkotásai a tárlatnak Alexander Calder drótból hajtogatott, háromdimenziós „maszkjai”, amelyek installáció gyanánt a mennyezetről lógnak le. A több irányból érkező fénynek köszönhetően a falra is több irányból vetül az árnyékuk, így egy-egy maszknak több nézete is rávetül a falra. Itt láthatók még Joan Miró hol amőbákra, hol indiántáborra emlékeztető festményei is, amelyek tökéletesen illusztrálják a szürrealizmus álomszerűségét, hiszen mindenki mást és mást lát bele ezekbe az ábrákba. Az 1929-es év talán legnagyobb eseménye a mozgalom szempontjából a katalán Salvador Dalí csatlakozása volt. Amellett, hogy végül ő vált a szürrealisták legismertebb festőjévé, még ebben az évben Luis Buñuellel közösen elkészítették az „Andalúziai kutya” című szürrealista filmet, amely minden bizarr ötletével együtt is – vagy éppen ezek miatt – formabontó és meghatározó alkotása lett az egyetemes filmtörténetnek.

A szürrealizmus szó jelentése „valóság feletti”, kitalálóinak célja pedig az ösztönös, vagyis ösztönből létrehozott műalkotások elkészítése volt.

Szellemi atyjuk, André Breton szavaival élve mindez nem más, mint „tisztán pszichikai automatizmus.” De míg később – például Jackson Pollockesetében – az ösztönösség magára az alkotás fizikai folyamatára vonatkozott, úgy a szürrealistáknál ez inkább a témaválasztást, az álmokból és a tudatalattiból előcsalogatott képek megragadását jelentette. Erre a legjobb példa a kiállítás főműve, a már címében is zseniális Dalí-kép, az „Álom, amelyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanattal az ébredés előtt”. Ha nem ismernénk a „szürreális” szót, akkor új fogalmat kellene kitalálnunk, hogy meghatározzuk ezt a képet, annyira egyedi és meghökkentő. Ugyanakkor közelről szemlélve egészen elképesztő, hogy Dalí milyen fantasztikus mesterségbeli tudással, milyen aprólékos kidolgozottsággal festette meg ezt a művet. Olyan, mintha a festmény nyomtatva lenne, az ecsetvonások alig vehetők ki a vásznon, annyira sima és eldolgozott a kép teljes felülete. A jó ötleten és a végtelen fantázián túl a kimagasló festőtechnika is különlegessé teszi ezt az alkotást. A kiállítás központi helyiségében Dalí alkotásaiban mélyedhetünk el, és ezt az elmélyedést a szó legszorosabb értelmében érdemes megtenni.

René Magritte ellentétek feszültségében égő, képtelen és nyomasztó látomásai mintha a mindenkori ember legmélyebb tudatalatti szorongásait hoznák felszínre és öntenék formába.

Minden ötletessége és kreatív nagyszerűsége ellenére jóleső érzés eloldalogni a képei elől, annyira a nézőre nehezednek letisztult formavilágú képeinek súlyos gondolatai.

A tárlat végén még megcsodálhatjuk Picasso egyik kapcsolódó művét, a Futó Minótauroszt, amely groteszk jellegével tökéletesen kapcsolódik a stílushoz.

A kiállítás a műkedvelőkön és pszichoanalitikusokon kívül is bárki számára élvezetes programot jelenthet, aki rendelkezik legalább egy minimális nyitottsággal.

Sok más korstílussal ellentétben a szürrealizmus éppen azért befogadóbarát, mert a műveknek annyiféle értelmezési lehetőségük van, ahány látogató: kérdések vannak ugyan, de rossz válaszok aligha.

Az álmok és a lélek mélyéről időnként felbukkanó gondolatok, érzések pedig mindenkinek ismerősek lehetnek, aki valaha töltött már egy kis időt önmagával.

„A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben”
2019. október 20-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.

 

 https://kepmas.hu/almok-vasznai-avagy-szurrealistak-budapesten