Megoszthatatlan belső magány

www.elitmed.hu

Börcsök Enikő Nemsenkilény - monológ nemmindegyembereknek címmel hozott létre egy előadást, mely egy autista egy napját dolgozza fel. A magányról, a normális meghatározásáról, a nem figyelés trendjéről, a gondolat megosztásának a képtelenségéről beszélget vele Gyimesi Ágnes Andrea.

- A másság elfogadásáról csináltál előadást. Miért?

- Nem ez volt a cél, de így alakult.

- Mi volt a cél?

- Nagyon tetszett Seth F. Henriett autista írása, az Autizmussal önmagamba zárva, és különben is érdekeltek az autisták, mivel a sógornőm Székesfehérváron a Más Fogyatékos Gyermekekért Alapítványnál velük foglalkozik. Minden évben fölléptem a támogatói estjükön, idén pedig ezt az előadást viszem. Ebből a könyvből és más autisták írásaiból lett egy monodráma. Nem szántam küldetésnek, de valahogy azzá vált. Henriette megnézte az egyik Nemsenkilény előadásomat, amitől tartottam egy kicsit, nehogy bajt okozzak vagy rosszat tegyek neki, és emiatt valami történjen vele a darab ideje alatt, de a látottaktól boldog volt és lelkes. Hosszan nem beszélgettünk, vele nem nagyon lehet, de utána fel volt dobva, bemászott a díszletbe, fel akart menni a kocka tetejére, a hintára, mindent végigjárt, amit én is az előadásban. Ide-oda rakosgatta a kockákat és fényképezkedni akart. Úgy vártam, hogy a végén majd megölelhetem, s mikor már mentek volna a szüleivel, az apukája szólt, hogy öleld meg az Enikőt.
Vágytam a közelségére, mert úgy éreztem, hogy belőle táplálkoztam a színpadon, szívtam ki az erőt, valamit elvettem tőle és használtam. Nagyon furcsa volt, megölelt, de gyakorlatilag érintés nélkül. Mintha csak körém állt volna, mintha már ott sem lett volna.

- Az autista emberek naplóit forgatva, mi hatott rád a leginkább?

- Az a borzasztó magányosság, ami belőlük árad, és ami nem igazából a betegség része, az a mély szorongás, ami ezzel együtt jár. Az, hogy mennyire képtelenek a gondolataikat megosztani, és milyen nehéz lehet így élni.

- A gondolat megosztásának a képtelensége központi kérdése volt a darabnak. Egy egészséges ember számára is a gondolat jóval többet jelent, mint amit képesek vagyunk bármilyen metakommunikációs, illetve egy az egyben, szó szerinti jelentésében kiadni, kibeszélni magunkból.

- Azt a legnehezebb megfogni az autizmusban, amennyiben ilyen alakot játszik az ember, hogy mi az, amit az ember kifelé kommunikálhat, és mi az, aminek bent kell maradnia. Figyeltem arra, hogy ez a bezárt világ ne váljék magamutogatássá, nézzétek, itt játszom, és ide-oda szaladgálok nagy magányomban, hanem olyan belső dolog, erő sugározzon ebből, ami hatással van az emberekre. Azt éreztem, hogy nem az a kérdés, hogy ez a darab autistákról szól vagy nem, hanem hogy mennyire nem figyelünk egymásra, és hogy mennyivel többet tehetnénk egymásért.

- Mára elviselhetetlenné vált a nem figyelés, elképesztő mennyiségű információ árad mindenből és mindenkiből, a valódi jel mégis kevés.

- Lassan tényleg képtelenség ebben a világban élni. Az autisták gyakorlatilag jogosan zártak, hiszen annyi inger éri az embert, hogy egyszerűen képtelen feldolgozni. Egy teljesen egészséges embernek is megárt, nemhogy egy olyannak, aki egész másfajta érzékenységű, és sokkal nehezebben veszi az akadályokat.

- Az improvizációnak mekkora teret adtál a darabban? Mintha apró momentumokra többször is azonnal reagáltál volna.

- Elejtem a kis fa játékomat, nem tudom kiszámítani, hogy mi fog történni, mindig van valamilyen váratlan helyzet, a kréta eltörik. Ha jól belül tudsz maradni, akkor ezek hozzátartoznak ahhoz a léthez, amit ott megteremtesz.

- Az előadás egyik fő kérdése, hogy ki normális és ki a fogyatékos?

- Az a normális, aki alkalmazkodik, ez benne van a darabban. Aki elfogadja azokat a szabályokat, melyeket a társadalom diktál, ők az úgynevezett normálisak, de ez nevetséges. Szerintem, mindenki, a darab után meg főképp, kikéri magának, hogy normális. Elborzaszt, hogy minden ami eltér, az kitaszított, ami egy adott szabálytól, törvénytől, rendszeről vagy vallástól más irányba megy. Tulajdonképpen a „normális”, pejoratív szó ebben a világban.

- A bőrünkön keresztül érzékeljük a szabályrendszert, a zsigereinkben érezzük.

- Mi illik, és mi nem, mit szabad és mit nem, ha ettől eltérsz, akkor nem vagy normális, pedig mindannyian eltérünk, és mégis minden erőnkkel próbálunk úgy élni, ahogy azt elvárják tőlünk. Ez egy nem létező és nem magyarázható fogalom: normális. Ráadásul, ma már nem elég normálisnak, szupernek kell lenni! Szuper sztárnak, álomembernek, a normális fölöttinek, tökéletesnek, supermannek, szuper egészségesnek, csak szuper kajákat kell enni, szupertelefonokkal jönni-menni, és minél több és jobb tárgyat, javat szerválni magadnak.

- Az autista élete ezen kívül esik.

- Nem érdekli semmi ebből a fajta értékrendből, az számára tökéletesen fölösleges.

- Bánki Róza a Nappali álmodozók című könyvében, ahol a cím az autistákat jelenti, autistákkal, művészekkel, pszichiáterekkel beszélget az autizmusról. Nappali álmodozók, ez közel van ahhoz, amiről te beszélsz. Az autista megszabadul attól a tehertől, amit mi a vállunkon cipelünk. Azaz, hogy kommunikáljunk a világnak azzal a részével, amivel nem akarunk kommunikálni.

- Ő elbújik és bezárkózik.

- Hozzáteszem, meg is menti magát a számára fölösleges dolgoktól.

- Igen, de most általánosítunk, hiszen kis százalékuk képes arra, hogy valamit kifejezzen, kommunikáljon. Akik képesek erre, azoktól rengeteget tanulhatunk.

- Egy helyütt azt mondod, mikor időket töltöttél velük, nem nekik kellett alkalmazkodniuk hozzád, hanem neked hozzájuk. Ezt hogy képzeljük el?

- Gyakorlatilag egyáltalán nem vettek figyelembe engem, mintha ott sem lennék. Közéjük ültem, figyeltem, nem reagáltak rám.

- Volt olyan, hogy átnyúltál ezen a szigorúan fölállított határon?

- Nem, örültem, hogy ott lehettem. Ezek tiszteletet kiváltó helyzetek voltak, milyen alapon lesem meg őt, ő miért nem les meg engem. Ez hosszú távon kukkolás, és nem érzi jól magát benne az ember. Mintha egy pillanatra az egyik gyerek rám nézett volna, arra tévedt a tekintete. Én inkább a szülőkkel kommunikáltam.

- A szülők segítőkészek voltak?

- Nagyon, meg örültek neki, hogy valaki foglalkozik ezzel. Prekop Csilla autizmus szakértő és gyógypedagógus segített abban, hogy odajárhassak. A vadasparki egy bentlakásos program volt gyerekeknek, mehettem velük vásárolni, néztem, ahogy esznek, a tornaórákat, mindent. Figyeltem, hogy milyen külső jelei vannak az autizmusnak, meg, hogy mi az, ami számomra, mint színész, használható és kifejező.

- Volt, amikor megrémültél egy-egy helyzettől?

- Mikor rohamuk volt, és nem tudtam az okát, nem tudtam segíteni, akkor igen. Szerencsére, az ottani pedagógusok hamar rájöttek, hogy mi az, ami kibillentette őket a rendjükből.

- Azt mondod, hogy egy 15 éves kisfiú találta ki a Nemsenkilény-t, mely az előadás címévé lett. A Nemsenkilény, a Mindegyemberek azért tökéletes fogalmak, megnevezések, mert az autisták szó szerint értik azt, amit mondanak, és ez egy kristálytiszta állapot tükröz. Nem lát a szavak jelentése mögé és nem is akar mögé látni, nem akar olvasni a kimondott szó mögöttes tartalmában. Nem használnak metaforákat, nem ismerik az átvitt értelmet, a jelentés sokféleségét, a kontextus függő megjelenítést, mégis ezek a megnevezések egy fogalmi gondolkodás végeredményéről tanúskodnak. Melyik autistákra jellemző motívum volt a legfontosabb a számodra, amiből építkeztél?

- A napirend. Rend szerint élnek, s ha bármi attól eltér, akkor balhé van. Az előadás menetét erre a napirendre építettem, úgy mintha egy autista egy napja lenne. Ehhez ismernem kellett a kártyákat, mi mit jelent, a mozdulataikat, hogy mit csinálnak, ha egy kártyával végeztek, s jön a következő feladat. A mindegyikőjükre jellemző különös testtartást is figyeltem.

- A színészi felkészülésedben volt-e valami más, mint ahogy egyébként építesz egy szerepet?

- Nem nagyon, azonban sokkal nyugodtabb voltam és tökéletesen biztonságban éreztem magam, olyan tempóban haladtam, ahogy akartam, nem parancsolt senki, csak én magamnak. A munkatársaimról tudtam, hogy szeretnek, és azt, hogy azt csinálok, amit akarok, mert most értem van mindenki. Jó volt csinálni.

- Akit te játszottál egy védett környezetben élő autista volt, nem intézeti körülmények között nevelkedett. Az autisták általában elmegyógyintézetekbe, fogyatékosok közé kerülnek, holott nem azok.

- Igen, javarészt fogyatékosként kezelik őket, és ez hatalmas sérüléseket okoz nekik. Minden esetben védett környezetre volna szükségük.

- Változhat-e egy jelenet, ha úgy érzed, hogy történt veled valami az előző előadásban?

- Változhat, mert mindig más a közönség, és velem is más történik. Sikerült azt a szabadságot elérnem, hogy akár minden előadás más lehet, de ugyanabból az emberből születik. A kockát természetesen ugyanúgy rakom össze a végén, de például a köröket nem mindig csinálom meg.

- Bánki Róza Nappali álmodozók című könyvében El Kazovszkíj azt mondja, hogy nehéz egy autisztikus, autista magányát elképzelni. Az egészséges ember maga választja a magányt, az autista magánya azonban nem választott. Szerinte, ez az autisták életének a ráadás- nehézsége. Milyen a magányhoz való viszonyod a darabban és az életedben?

- Én nem úgy látom a magányt, ahogy El Kazovszkij beszél róla. Szerintem, minden ember magánya egyforma. Az autisztikus magány adott. Minden ember ezzel a belső magányossággal születik, hordoz magában valamit, amit soha nem fog tudni mással megosztani. Millió olyan gondolat vagy szorongás van benned, és akármilyen jó partnerkapcsolatban vagy házasságban élsz, akármilyen fantasztikusak a barátaid, ezekkel mégis egyedül maradsz. A gondolataiddal mindig egyedül vagy, és a te döntésed, hogy elmondod-e valakinek, vagy sem. Ez olyan mélységes fájdalom, aminek minden ember hordozója. Ebben az előadásban azt próbáltam megoldani, hogy színészként olyan magányosságot tudjak teremteni, amibe nincs beleszólási és hozzáférési lehetősége senkinek. Hogy az csak az én világom legyen, olyan mintha egy üvegbúrában lennék. Úgy, mint az a lélek, ami a testünkbe van zárva.

- Tehát őrzöd a magányod.

- Igen. Úgy élem meg, hogy a kockák és a játéktérként kijelölt tér annak az embernek a belső világa, ez az ő játéka, az ő képzelete. Azon belül bárhova mehet, de képtelenség beengedni bárkit is. A képzeleted és a vágyaid magányát nem lehet megosztani! Megosztod valaha is a legbelsőbb vágyadat mással? Azt, amit még magad elől is elrejtesz. Ezek olyan dolgok, melyeket nem lehet megfogalmazni, bizonyos elemeit elmondani, igen, de a hozzákapcsolódó érzést, nem.

- Ez azért működik így, mert a fogalmakhoz, a gondolatokhoz képek, terek is kapcsolódnak. Gyakorlatilag vetítjük a gondolatokat, melyek élőlényként viselkednek és lefordíthatlan jelentéseket is hordoznak. Mikor kibuknak belőlünk egy holt nyelv elemeivel küszködve próbáljuk kommentálni ezt a megfoghatatlan, érzéseket is tartalmazó dimenziót. Dimenzionálisan nem fordíthatóak le a magányunkban keletkező fogalmaink.

- Ezért nem tudunk egymáshoz közel kerülni. Ebben a pillanatban is bármit gondolhatunk e beszélgetés közben, megvitatunk valamit, de ki tudja, hogy mi jár a fejünkben. Ez az én viszonyom a magányhoz. A képzelet titokzatos egyedülisége.

- Az autizmus nem betegség, a létezés egy formája. A te állapotod is a létezés egy formája, az enyém is.

- Igen, az egy állapot. Az előadás mottója, az ’auto’ jelentése önmaga. Azt mondjuk, hogy minden ember önmaga. Akkor minden ember autista? Ez lehetetlen.

- Én ezt úgy fordítottam le, hogy önmaga, igen, de az emberek nagy százaléka nem önmaga, valaki más életét éli. Nem ismeri fel az azonosságát, azt, hogy mivel egyenlő. Nézzünk körbe, hány kényszerpályát látunk?

- Igen, de azt is ő választja.

- Nem önmagát választja.

- Azt, hogy ő nem a saját életét éli, hanem valaki másét.

- Az autista önmaga.

- Ő nem tudja más életét élni. Henriett írásában ez is megjelenik, tisztában van magával, nem akar más lenni. Olyan amilyen, és ezt így fogadja el.

- Arról beszéltél, hogy a mai korban nem magadnak, hanem másnak kell lenned, szuper képességekkel a normális fölött kell teljesíteni. Nem te kellesz, hanem valamely átértelmezett te, aki a valódi önmagad fölött áll, akkor leszel ’látható’. Tehát én az előadás mottóját nem úgy értelmeztem, hogy mindenki autista, hanem a szó szoros értelmében önmaga, azaz azonos azzal, ami. Szerintem ez a legnagyobb adományok egyike, a másik a lehetőségeink felismerésének a képessége.

- Kik és mik vagyunk, és ennek elfogadása az a legnehezebb. Az, hogy a magunk lehetőségeiből válogassunk, s ne a máséval akarjunk élni, önmagunk megteremtésével, s időnként újrateremtésével foglalkozzunk.

- Autisták szülei is beszélnek erről, de magunk is tapasztaljuk, hogy bizonyíthatóan van egy láthatatlan szféra, ahol minden megtörténik, s amiről nem kell beszélni. Nem kell a dolgokat kimondani, jelen vannak. Ebben benne van a magány, benne van az „én én vagyok-e”, az azonosságtudatunk. A kommunikatív autisták, az Asberger-szindrómások és az autisztikus személyek ezt tökéletesen meg tudják fogalmazni.

- A súlyosabb esetek persze, nem tudják ezt megfogalmazni , az érzelmi vakoknak is nevezett, nukleáris autisták. Teljes gondolatnélküliségben csak úgy léteznek.

- Azt mondja egy autisztikus matematikus Bánki Róza könyvében, hogy bizonyos képességeit és adottságait nem az évek során szerezte meg, hanem eleve megvoltak benne.

- Egy autista lány írja a naplójában, hogy általában rengeteg velük született különleges adottságuk van, de az egyik autista arról számol be, hogy 13 évesen ezeket a képességeket elvesztette. Addig első olvasásra meg tudott jegyezni 300 oldalt, szó szerint visszamondta az egészet, de nem tudta öt mondatban megfogalmazni a szöveg tartalmát. Ha gyakorolta volna, talán nem veszti el ezt az adottságát, és jobban tudja használni. Ezzel a tudással született. Holott, micsoda ellentmondás, az a tudományos állásfoglalás, hogy ez defekt az agyban, miközben különleges képességeket generál. A vadaskerti intézetben is volt egy kisfiú, aki nem tudott számolni, sem beszélni, de a százrészes puzzle-t egy pillanat alatt összerakta. Egy másik példa, egy gyermek nem tudta, mennyi a hét meg három, de a 240-et 520-szal simán megszorzott fejben. Ki érti ezt?

- Volt-e valaha olyan élményed a színpadon, amikor túlmentél egy határon? Amikor megszűnt a kontroll?

- Volt, többször is. Egyszer bent voltam már egy jelenetben, lement és vártam, hogy mikor megyek be. Nézegettem hol van már a kollégám, aki takarásban odaállt mellém. Kérdeztem, mi van már, mikor megyünk be? Rám nézett, de hiszen most voltunk. Nem kaptam levegőt, lement úgy egy jelenetem, hogy nem emlékeztem rá. Állítólag tapsos volt, ami amúgy sem egy szokványos dolog, hogy beletapsolnak, ráadásul olyan előadás volt, amit már kétszázszor játszottunk. Mi történhetett? Hova lett az a pillanat? Ezen felül nem egy mélylélektani drámát játszottunk, amiben az ember ott marad lelkileg, hanem egy vidám operettet. Ez egy könnyű tavaszi csicsergés volt. Sokáig olvasgattam róla, kerestem, hogy mi lehet az oka az időkiesésnek.

- Mire jutottál?

- Nem ittam semmit, sem alkoholos, sem gyógyszeres befolyás alatt nem álltam, és mégis átéltem ezt. Aztán képzeld, két-három hónapon belül újra megtörtént, ugyanebben a darabban, csak egy másik jelenettel.

- Nem voltál szerelmes? A szerelem képes átstrukturálni az időt.

- Nem gondoltam másra, egyszerűen kiesett az az idő. Filmszakadás történt, öt perc kimaradt az életemből. Nagyon megijedtem, hogy mi lehetett ez, nem a szöveg elfelejtés rövidzárlata vagy sokkja volt. Tanúk szerint mindent pontosan elmondtam és megcsináltam a jelenetben, csak azt nem tudom, hogy hol voltam én ez idő alatt.

- Ez a piknolepszia, mely jelenléthiányt, tudatkiesést jelent. Azt, mikor elveszted az időt, kilépsz belőle, megszűnik a jelenléted.

- Esküszöm, utána olvastam, de nem tudtam megfejteni, mi lehetett ez.

- A művészetek közül a zene képes egyedül arra, hogy azonnal átvigyen minket, és átjárást biztosítson ebbe az állapotba, oda ahol elveszted az időt. A gyerekek gyakran kerülnek piknoleptikus állapotba. Például az állandó forgást, pörgést azért csinálják, hogy elveszítsék az időt, ők mesterséges úton is el tudják érni ezt. Felnőttekkel pedig előfordul, ritkán, mert ők már nem emlékeznek arra, hogy tudnak időn kívül is létezni.

- A gyerekeknél ez valamiféle meditáció lehet, a felnőtteknél meg, szerintem, az érzelmi emlékezettel van kapcsolatban. Valami úgy esett le, olyan sapka volt rajta, olyan színű kabát, olyan illata volt, úgy fordította a fejét stb...

- Valakire ránézel, és egy más néz ki belőle, mint amit ismersz. Egy másik tekintetet, embert idéz meg.

-Mi történik olyankor? Igazából, ebben ez foglalkoztat a legjobban. Azóta még inkább érdekel a színészet, mert a színészet segítségével képes az ember átjutni. Kérdezem, hol vagyunk akkor, mikor átmentünk? Mikor egy jó szerepben vagy, szinte adott, hogy az ember képességei megsokszorozva működnek és átviszik. Ilyenkor azt is megérzed, hogy a másik megállt-e a fal előtt, láthatatlan érzékenység működik. Sajnos, az is benne van, hogy nem jutsz át, azt el kell tudni viselni.

Gyimesi Ágnes Andrea