"Nem a helyzet romlott, hanem az emberek"
www.webdoki.hu
2010. július 13. 08:50, kedd - Dr. Hanyecz Vince
Eredeti figura. Laza, bevállalós, nem tesz lakatot a szájára. Állítja, hogy a szakmában még mindig az urambátyámozás dívik, s nem érdekli, ha ezzel ellenségeket szerez. Dr. Zacher Gábor toxikológus főorvossal függőségekről, önveszejtésről, családról beszélgettünk. S arról, hogy kórházi osztálya hű tükre társadalmunknak.
Nem esik hasra a média szerepléstől. Közérdekű feladatnak tekinti, de első a munka. Nézem, amint betegtől betegig cikázik és türelmesen várok rá.
- Dédnagyapám, nagyapám, apám orvos volt. Meg is kaptam az egyetemi felvételin, hogy nincs szükség orvosdinasztiákra. De mivel maximális pontszámot értem el, ezzel még a szocialista rendszerben se volt képük nem fölvenni. Amúgy a KISZ-es, aki ezt mondta, ma is docens ugyanazon az egyetemen, ahol én. Ő valószínűleg nem emlékszik erre a közjátékra, bennem azonban mély nyomokat hagyott - mondja már a főorvosi szobában, ahol dologidőben nem sűrűn lehet megtalálni.
- Baleseti sebészként kezdtem a pályát - folytatja -, de gumiallergiás lettem, így ennek búcsút kellett mondanom. Átnyergeltem a sürgősségi ellátásra, ennek körébe tartozik a toxikológia is, ami az egyik legérdekesebb szakterület és nem volt idegen tőlem, hiszen másodéves koromtól mentőztem.
- Hosszú időn át alig akadt orvos, aki közszereplést vállalt; ártott volna a renoméjának. Pár éve azonban feltűnt egy fiatal csapat - köztük Ön is - amelyik érthető nyelven tud és mer beszélni a munkájáról nyilvánosság előtt.
- Azt gondolom, ez nagyon fontos. Az egészségügy mindenki életében előkerül valamilyen formában, ezért egyszerűen kell fogalmazni, hogy értsék az emberek. Nem szabad a szakmát misztifikálni! Szűnjön meg a fehér köpeny mágiája, ne lebegjen az orvos húsz centivel a föld fölött. Le kell rombolni a feudális, medicinális várakat!
- Már lerombolódtak, nem?
- Dehogyis! A mi szakmánk még mindig az urambátyámozáson, csendőr-pertun, gyakran az erőből diktáló alfa hímen, alfa nőstényen alapszik. Szerintem a demokratikus szemlélet sokkal hatékonyabb. Én a kollégáimtól annyit várok el, amennyit magam is dolgozom. Ugyanúgy ügyelek, mint a többiek, sőt azt hiszem, én ügyelek legtöbbet, és általában vasárnap is bejövök. Hétköznapokon hatkor kezdek, vasárnap hétkor, és kilenckor már együtt reggelizek a családdal. Ezt a sportot csak úgy lehet űzni, ha az ember olyan öltözőből fut ki a pályára, ahol minden rendben van, és oda is tér vissza. Anélkül, ami engem otthon körbevesz, nem tudnám csinálni. Van egy fantasztikus feleségem - hídépítő mérnök - aki huszonvalahány éve tolerál engem. Van egy tizennégy éves fiam, remek csávó és a legjobb barátom. Van két ősrégi cimborám, akikre bármikor számíthatok. És van egy nyolcvanéves anyám, hívom naponta, fölmegyek, fölmegyünk hozzá, imádom, de remélem és ő is reméli - soha nem leszünk rászorulva, hogy egy fedél alatt lakjunk.
- Úgy tudom, évente kilencezer beteg fordul meg az osztályán.
- Évekig ennyi volt, most tízezernél tartunk. Biztos, hogy ennek köze van a gazdasági válsághoz, mert ez a növekedés nem azoknak köszönhető, akik korábban is nehezen éltek és mára légüres térbe kerültek, hanem kisvállalkozókból, akiknek a kintlévőségek, körbetartozások miatt becsődöl a cégük. Hiába van elvben 10 milliója, nem talál megoldást, s végső kétségbeesésében bekap egy marék gyógyszert. Vannak tradicionális öngyilkossági okok: tini lányok szerelmi csalódása, kiürült, szétesett családi élet, időskori fizikai fájdalmak. Ezek krízisterápiával, a konfliktuskezelő képesség fejlesztésével többé-kevésbé orvosolhatók. De aki másnap már tudja, hogy hülyeséget csinált, viszont ugyanúgy képtelen hozzájutni a pénzéhez, annak mit mondjak?
- Ön szerint tehát a megnövekedett betegforgalomból lemérhető az ország helyzetének romlása?
- Nem a helyzet romlott, hanem az emberek. Ők ugyanis egy idő után felélik pszichés tartalékaikat, és amikor elfogy a tűrőképesség, az a pózna vége. Ez az osztály hű képet ad a társadalom állapotáról. Megfordul nálunk egyetemi tanár, magas beosztású politikus, bankvezér, művész, családanya, kétkezi munkás, hajléktalan - szóval minden réteg. A toxikológia olyan hely, ahol vagy már volt valaki, vagy éppen itt van, vagy előbb-utóbb itt lesz. Persze, ez túlzás. De azt hiszem, mindenkinél benne lehet a pakliban, hogy valamilyen sokk következtében nem lát más kiutat, csak az önártalmat. Szerencsére az emberek többsége nem ciánt vesz be, mint Hermann Göring - s a mai altatók, nyugtatók, fájdalomcsillapítók nagy adagban sem halálosak.
- Régóta halljuk, hogy depressziós ország vagyunk. Sokan külhonban keresik a szerencséjüket. Sajnálja, hogy Ön itt maradt?
- Dehogy sajnálom! Tök jól érzem magam a bőrömben! Tudja, minálunk nem gyakori a boríték, ezáltal nincs "én betegem, te beteged" - nincs féltékenység. Föl se merül, hogy a zárójelentést a "Főorvos Úr" adja át a saját szobájában. Az kéne csak, meg a hadiárvák dala! Különben ritkán fordulok elő a szobámban. Hajnali kettő körül, amikor kicsit lenyugszik a világ, bejövök, pipára gyújtok, fölteszek valami zenét, de ötkor újraindul a pörgés. A fiatal kollégáknak nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket. De a szakmát megtanulhatják. Azt szoktam nekik javasolni: álljanak a vállunkra, hogy messzebbre lássanak. Használják ki, hogy az idestova ötven évemmel már öregnek számítok, bátran meríthetnek a tapasztalataimból és belém kapaszkodhatnak.
- Kedveli az ütős megfogalmazásokat. Némelyikre a bulvár is ráharap, például arra, hogy "tízmillió függő országa vagyunk".
- Igen, nekem is vannak függőségeim, ahogy szinte mindenkinek. Az, hogy családfüggő és munkaalkoholista vagyok, már kiderült. Ezenkívül csokoládéfüggő vagyok, ami azért nem látszik rajtam, mert edzésfüggő is vagyok. Szükségem van a heti ötszöri, harminc perces futásra ahhoz, hogy a fejemben helyükre kerüljenek a dolgok. Mindemellett nikotinfüggő vagyok, huszonöt éve pipázom, és szenvedélyesen gyűjtöm a pipákat. A koffeinfüggőségemet kávé helyett rengeteg teával elégítem ki. Könyvfüggő is vagyok, az utóbbi húsz évben a szakmámmal kapcsolatos összes könyvet megvásároltam. És létezik a muzsikának egy speciális területe, amelynek nem tudok ellenállni, ez pedig a barokk fúvós zene. Hetente járok bizonyos lemezboltokba vadászni, interneten is rendelek - legalább hatszáz ilyen témájú CD-m, és körülbelül ezer bakelit lemezem van. A függőknek az a legnagyobb baja, hogy eltorzul az értékrendjük, és senki, semmi nem szab határt a szenvedélyüknek. Az én baromi nagy mázlim: a feleségem. Észreveszi, ha túlzásokba esem, és megkérdezi, hogy egy péntek éjjeli ügyelet után minek megyek be szombat délután is. A szenvedélybetegeknél borzasztó fontos, hogy legyen az életükben egy beépített fék, akit elfogadnak. Ha nem Gyöngyvér lenne a társam, ha nem volna ilyen okos, valószínűleg önfelőrlő életet folytatnék.
- Stohl András kapcsán megint a drogtól és alkoholtól hangos a sajtó. Utóbbi népbetegség, a drogosok száma is növekszik - Ön ezt első kézből tapasztalja.
- Ha valakinek lyuk tátong az életén, jól jöhet feszültségoldónak egyik vagy másik - vagy mindkettő. Egyszerű "gyógymód" - tíz perc múlva kikapcsolsz, nem oldasz meg semmit, de nem érdekel. Csakhogy a mámor után mindenki ugyanabba tér vissza, amiből el akart menekülni. Sokan csinálják, névtelenek és ismert emberek, s kijönni csupán az tud belőle, aki elfogadja a felkínált kapaszkodókat. Mi és a többi osztályon dolgozó pszichológus-pszichiáter kollégák megpróbálunk segíteni, ám meggyógyítani csak azt lehet, aki maga is ad hozzá valamit, aki akarja és együttműködik.
- Mit gondol, merre tartunk? Milyennek szeretné látni az országot tíz év múlva?
- Addigra huszonnégy éves lesz a fiam, diplomát kap a kezébe, és talán dolgozni kezd, remélem, nem orvosként. Én felnőtt koromban jutottam el először Nyugat-Európába, ő világpolgár, természetesnek tekinti, hogy bármikor átlépheti a határt. Az is lehet, hogy nem itthon fog élni. Biztosan megszakad majd a szívem, de tudomásul veszem, hogy ez az élet rendje és ettől még büszkén vállalhatja a magyarságát. Egyébként hitem szerint tíz év múlva biztatóbb jövő vár a fiatalokra. Bízom benne, hogy ebből a helyzetből kifelé vezet az út, mert ennél mélyebbre már nem mehetünk. Az osztály pedig nem itt lesz, mert ebben a kórházban kitelt az ideje. Ezzel a forgalommal, ezzel a felkészültséggel a Honvéd kórházban lenne a helyünk. Amit tudok, megteszek ezért, mert ott van olyan szakmai és diagnosztikai környezet, amelyben jobb hatásfokkal tudnánk dolgozni.
Sombor Judit / Népszava