Az öregedés ideje
http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/az_oregedes_ideje.html
Az ember, ha nem is gondol rá, jobb esetben megöregszik.
Az irodalomban és filozófiában már annyi szépet írtak a gazdag élettapasztalattal megélt élet derűs alkonyáról, hogy aki nem így éri meg, azt hiszi, hogy a saját életében van valami hiba, mert nem látja örömtelinek azt, amit mások oly nagy emelkedettséggel tudnak megfogalmazni.
Ha a művészet még töprengett is olykor az elmúlásról, a közpolitika szinte alig gondolt az időskorra. Az érdektelen látásmód, a megvalósult szocializmustól kezdve, kormányokon átívelve azóta sem változott. Időskor mint közösségi ügy nincs. Az időskorúak is legföljebb mint szavazóréteg jöhetnek számításba, egyébként a kérdés személyes vagy családi probléma. Ha valaki elolvassa a nemzeti idősügyi stratégiát, láthatja, hogy a semmitmondó, céltalan és eszköztelen irománynak csak egy haszna van, a készítők tiszteletdíja.
Gyerekgyógyászat, gyermekorvosképzés, gyermekklinika, az van, de nincsen idősgyógyászat, idősorvos vagy időskórház, az elfekvőtől most tekintsünk el, pedig az idősek problémái is igényelnének különleges szakértelmet és gondoskodást. Úgy tűnik, hogy a gyermekegészségügy, a közügy, az időskori problémák egészségügyi kezelése szigorúan magánügy. Nem is tett az állam mint a közakarat kifejezője semmit ezeknek a problémáknak az orvoslására mind a mai napig, legfeljebb nyögvenyelősen támogatta a nyugdíjasotthonokat, itt-ott támogatja az étkeztetést, de a legritkább esetben rendezett be társadalombiztosítási jusson járó, időskori ellátásra szakosodott intézményeket az öregkor különleges egészségügyi problémáinak kezelésére. Annyit már sohasem értek a harcukat megharcolt emberek.
Az állam is mindig a termelőket, a befizetőket, a jövendő befizetőket részesítette előnyben, s ez a szemlélet a mai napig sem változott. Laktanyák, kórházak sorát zárják be, vagy zárnák be, de ritkán merült fel, hogy ezekből az idősek gyógyítására, ezerféle bajának kezelésére alkalmas intézményeket lehetne kialakítani, akár térítés ellenében is. A gazdasági válság is megmutatja a piaci gondolkodás haszonelvű természetét, mert éppen most faragják le a krónikus kórházi ellátás állami támogatását, amivel idős beteg emberek sora kerülhet lehetetlen helyzetbe, amikor kórházi ellátásukat pénzhiány miatt meg kell szüntetni.
Az öregedés távlatos problémáját nem érzékelték a hétköznapi élet terén sem. Lerontva a vidéki életfeltételeket, a városokba csábították az embereket, elhanyagolták a vidékfejlesztést, s építettek milliószámra másfél-két szobás lakásokat, ahol még a szülők és gyermekeik is szűkös térben éltek, s ahol egy gondozásra szoruló idős, beteg ember nem fért el a lelki öngyilkosság vállalása nélkül.
Az utóbbi időben a politikailag korrektnek tartott hazug szóhasználatban "szépkorúaknak" nevezik az idős embereket. Az öregedésre mint a szervezet elmúlásának folyamatára ráilleszteni a szép jelzőt, ez már tényleg komoly lelki torzulásra utal, még ha a köznyelvben van is ennek előzménye. Ugyan mi szépség van az öregségben? Semmi. Legalábbis semmi abban a gazdasági és kulturális korszakban, ahol csak a fiatalság az érték, ahol az idős ember már nem versenyképes, s különösen nem akkor, ha nincs elégséges felhalmozott vagyona arra, hogy bekapcsolódjon a piacgazdaság működtetésébe, mert történetesen szegény. A magyar időskorú lakosság döntő hányada ilyen. A magyar idős ember nem az, aki télen felkerekedik, és elutazik a mediterrán vidékekre eltölteni néhány hónapot, nem a szabadidő hasznos eltöltésének módja foglalkoztatja, hanem többnyire azt kutatja, hogy mit hol tud olcsóbban megszerezni.
A szocializmus állami ellátást ígért, közösségi gondoskodást, ezért nem fizette meg a jövedelmekben az időskori egyéni gondoskodás árát, s most itt állnak az öregek, rácsodálkozva a piacgazdaságra, hogy nem ad az nekik semmit, vagyonuk és tartalékaik szinte nincsenek - persze még másokkal együtt -, s maholnap az egészségük védelméhez vagy helyreállításához szükséges gyógyszereket, sőt a tisztességes táplálékot sem tudják megfizetni.
Az idős emberek ellátásának ügye a magánszféra és az öngondoskodás területe maradt, a jómódúak kiváltsága. Ha valaki történetesen kedvenc háziállatait akarja egy hétre biztonságban tudni, mert maga is betegségbe esik, elutazik, vagy lehetetlen helyzetbe kerül, akkor akárhány helyet talál, ahol őrzik és szakszerűen gondozzák a kért időszakban, de ha egy betegséggel küszködő idős ember keres ilyen gondozóhelyet, szinte alig talál elfogadható környezetben, megfizethető áron és megnyugtató szolgáltatást nyújtó intézményt. Az idős, egyedülálló embernek nincs kihez fordulnia megrendült egészségi állapota esetén, legfeljebb az egyetemes vagy karitatív jóságra hagyatkozhat.
Az állam nem hagyhatja cserben ezt a rendszerváltás által csapdába esett és elesett népességet. A munkanélküliség az egeket ostromolja, miközben az idősgondozást segítő szolgáltatásokat az állam még piaci alapon sem ösztönzi, pedig ez a gazdasági fellendülés fontos elemévé is válhatna. Munkahelyek ezreit lehetne megteremteni a szétaprózódó, elérhetetlen szolgáltatások intézményesítésével, és a kilátástalan helyzetbe kerülő családoknak segítséget lehetne nyújtani ahhoz, hogy természetes kötelezettségeik mellett többet tudjanak foglalkozni az alkotással, a gazdaság és az ország építésével. Az európai országokban az ápolási, gondozási intézmények egész hálózata fonja át az időskorúak ellátását, erőteljes állami támogatással, hogy segítse az idős embereket vagy a bajba jutott személyeket, családokat az élet alkonyának emberhez méltó megélésében. Az időskorúak tisztességes ellátása a társadalmi méltóság ügye, egyben gazdasági kérdés is. Ezt persze csak az érti meg, aki maga is került már ilyen helyzetbe, mert aki nem, annak az öregedés ügye csak a szellemi képességek üres fitogtatására alkalmas. Az ilyenek javasolják azután az idősödő embereknek a Kattints rá, nagyi! típusú internetes tanfolyamokat mint az öregkor szép megélésének egyik korszerű formáját.
Kövér Tibor